Az amerikai polgárháború orvosainál jobb túlélési aránnyal dolgoztak az Inka Birodalom „agysebészei”

2018. június 13. 10:07 Múlt-kor

Jóval az anesztézia és a precíziós orvosi eszközök feltalálása előtt az emberek már bonyolult műtéteket hajtottak végre egymáson a legkülönfélébb panaszok enyhítése érdekében. Ezek közül az egyik legborzalmasabb a trepanáció volt: a koponyalékelés, amelynek keretében a koponya darabját vagy darabjait kaparással, vágással vagy fúrással eltávolították, a fejfájásoktól, sérüléseken át a démoni megszállás gyanújáig igen sokféle baj elhárítása érdekében.

Korábban

Egyedül Peruban több száz koponyalékelés nyomait mutató koponyát találtak az idők során, némelyikőjük Kr. e. 400-ból származik. A műtétek kőkorszaki módszertana ellenére a kutatók azt mondják, a dél-amerikai sebészek szakértői voltak tevékenységüknek. Az Inka Birodalom idején végrehajtott koponyalékelések túlélési esélye körülbelül a duplája volt annak, amire jóval később, az amerikai polgárháború alatt lehetett számítani.

„Továbbra is sok az ismeretlen tényező az eljárással kapcsolatban, valamint azokkal kapcsolatban is, akiken végrehajtották, de a végeredmények a polgárháború alatt mindenesetre lehangolók voltak az inkák korához képest” – mondta David S. Kushner, a Miami Egyetem fizikai terápiás és rehabilitációs klinikai professzora. „Az inka időkben a halálozási ráta 17 és 25 százalék között volt, az amerikai polgárháború alatt 46 és 56 százalék között. Ez hatalmas különbség. A kérdés az, hogy a korai perui sebészek hogyan értek el ennyivel jobb eredményeket, mint az amerikai polgárháború sebészei?”

A World Neurosurgery szaklapban közölt új tanulmány szerint a perui Andokban talált koponyák közül több mint 800-on fedezhetők fel a koponyalékelés nyomai, azaz hogy egy vagy több lyukat hoztak rajtuk létre műtéti úton. Habár az eljárás világszerte ismert, a szakértők szerint a világ egyetlen térsége sem ér Peru közelébe sem a koponyalékelés történetét tekintve. A több száz koponya többségét a 19. század végén, illetve a 20. század elején találták, és Peru területéről több került elő, mint a világ többi részéről összesen.

A kutatók szerint a higiénia vélhetően fontos szerepet játszott az inka műtétek sikerességében. A módszertant csaknem kétezer év folyamán tökéletesíthették, hogy minél kevesebb kárt okozzanak. Ezzel szemben az amerikai polgárháború sebészei gyakorta hagyatkoztak sterilizálatlan eszközökre és nyúltak nyílt sebekhez csupasz ujjakkal.

A kutatók a páciensek túlélési arányaira az alapján tudtak következtetni, mennyire voltak jelen a gyógyulás jelei. Az olyan esetekben, amelyekben nem találtak gyógyulásra utaló nyomot, azt feltételezték, a beteg a műtét alatt, vagy nem sokkal utána meghalt.

Az amerikai polgárháború koponyalékeléseire Kushner azt mondta: „Ha volt nyílás a koponyán, belenyúltak egy ujjal a sebbe, és körbekotorásztak vérrögök és csontszilánkok után kutatva. Nem tudjuk, az ősi peruiak hogyan előzték meg a fertőzéseket, de úgy tűnik, jó munkát végeztek. Azt sem tudjuk, mit használtak érzéstelenítőként, de mivel ennyi ilyen műtét történt, valamit biztosan használtak – talán kokalevelet. Lehet, hogy volt valami más, talán valamilyen erjesztett ital. Nincsenek írott emlékek, úgyhogy egyszerűen nem tudjuk.”

A kutatók szerint a peruiak idővel megtanulták, hogy még véletlenül se sértsék meg az agyat körülvevő hártyát. A legkorábbi időkben, Kr. e. 400 és Kr. e. 200 között még az amerikai polgárháborúénál is rosszabb volt a túlélési arány. Ez aztán Kr. u. 1000 és 1400 között egyes mintákban 91 százalékig is felment. Az inka korban (1438-1533) 75 és 83 százalék között ingadozott.

„Az idő előrehaladtával, a legkorábbitól a legkésőbbiig, megtanulták, melyik technikák jobbak, és kevésbé hajlamosak az agyhártyát átfúrni.” – mondta Kushner. „Úgy tűnik, értettek a fej anatómiájához, és szándékosan elkerülték azokat a helyeket, ahol súlyosabb vérzést okoztak volna. Azt is felismerték, hogy a nagyobb méretű lékelések kevésbé sikeresek, mint a kisebbek. A fizikai bizonyíték ténylegesen azt mutatja, hogy ezek az ősi sebészek az idők folyamán finomítottak az eljáráson. Sikerük igazán figyelemreméltó.”

Csupán az utóbbi száz évben az ideg- és agysebészet drasztikus mértékben fejlődött, ahogyan nőttek az agy anatómiájával, fiziológiájával és patológiájával kapcsolatos ismereteink. Ma már a még invazívabb műtétek is egyre sikeresebbek. „Ma az agysebészet halálozási aránya nagyon, nagyon alacsony, mindig van kockázat, de a pozitív kimenetel esélye nagyon magas” – mondta Kushner. „És ahogyan az ősi Peruban, úgy ma is folyamatosan fejlesztjük a hozzá tartozó technikáinkat, készségeinket, és tudásunkat.”