Az emberi természet sötét oldala miatt gyorsult fel az ősemberek vándorlása

2015. december 2. 17:45

Az emberek világban való szétszóródásának sebessége és jellemzői mintegy 100 ezer évvel ezelőtt gyökeresen megváltoztak. Azelőtt csak nagyon lassú ütemben folyt a vándorlás, amely javarészt környezeti tényezőkkel, a népesség növekedésével és ökológiai változásokkal függött össze. Ezután – miközben az embereknek környezeti akadályok sokaságát kellett legyőznie – a vándorlás sebessége és földrajzi kiterjedtsége figyelemre méltó módon felgyorsult.

Korábban

Dr. Penny Spikins, a Yorki Egyetem kutatója ezeket az új jelenségeket az emberi érzelmekben bekövetkező változásokkal hozza összefüggésbe. Az Open Quaternary honlapon publikált tanulmány szerint ebben az időszakban a másik iránti elkötelezettség fontosabbá vált a túlélés szempontjából, és az egyes emberi közösségekben egyre gyakrabban merült fel az igény, hogy azonosítsák és megbüntessék csaló, őket átverő társaikat. A bizalom elvesztése és az egyre gyakoribb árulás arra vezette az árulókat, hogy minél nagyobb távolságra kerüljenek átvert társaiktól.

Spiknins szerint az emberek árulás esetén megtapasztalhatták a krízishelyzetekben a közösséget együtt tartó érzelmi kötelékek sötét oldalát. A társadalmi kapcsolatok kiterjedtségének növekedése lehetővé tette, hogy az emberek távoli szövetségeseket találjanak maguknak, akikkel aztán új kolóniákat alapíthattak. Eközben a vadásztechnológia hatékonyságának fejlődése miatt már bárki veszélyben érezhette magát, aki társai számára valami miatt ellenszenves volt, de alapvetően az emberi érzelmek állnak a mögött a jelenség mögött, hogy az emberek elhagyják az egyszer már elfoglalt, létező lakóterületüket – ilyesmit más állatoknál nem lehet megfigyelni.

A kutató szerint a korai hominimek még csak bizonyos környezetben, így például füves, vagy nyílt erdőséggel borított területeken telepedtek le. A Homo erectus 1,6 millió évvel ezelőtti, Afrikából Ázsiába történő kivándorlását a kiterjedtebb füves területek keresése iránti igény motiválta. A neandervölgyiek ezzel szemben Európa hideg és száraz részei után kutattak. Az emberek korai rokonai csak lassan fedezték fel az új területek benépesítésében rejlő lehetőségeket, és gyakran a környezeti és klimatikus akadályok is visszatartották őket.

100.000 évvel ezelőtt azonban a korábbinál gyakoribbá vált a távoli, kockázatos és barátságtalan területekre történő vándorlás. Az embereket már nem gátolták többé az addig leküzdhetetlen kihívást jelentő földrajzi és éghajlati tényezők. Sokan a hideg észak-európai területekre költöztek, de már nem jelentett akadályt a hatalmas folyókon, sivatagokon, tundrákon és dzsungeleken, sőt, még az óceánokon a csendes-óceáni térségbe való átkelés sem. Spikins szerint a morális kérdések kulcsszerepet játszottak a kockázatos, barátságtalan környezetbe történő vándorlás felgyorsulásában, és a korábban leküzdhetetlennek látszó akadályok legyőzésében, mivel az emberek szerették volna elkerülni, hogy fizikai bántódás érje őket korábbi barátaik és szövetségeseik részéről. Az árulók jobbnak látták, ha megszöknek a tűzvonalból.

Spikins szerint gyakorlati érvekkel lehetetlen megmagyarázni a veszélyes területeken történő vándorlás és letelepedés ilyen mértékű felgyorsulását. Megmagyarázhatja viszont annak a szoros érzelmi kötöttségekből adódó törekvésnek az egyre nyilvánvalóbb formában történő megjelenése, hogy akár saját kárunkra is ártsunk a másiknak (vagyis toroljuk meg az árulást). Egy dühös, mérgezett lándzsával vagy egyéb fegyverrel felszerelt, bosszúszomjas egykori szövetséges elegendő okot jelenthetett arra, hogy valaki minden áron megpróbáljon továbbállni. „Bár az emberiség világméretű szétszóródását általában sikertörténetnek tekintjük, a vándorlás okai részben az emberi természet egy sötétebb, de nem kevésbé együttműködéssel kapcsolatba hozható oldalát világítják meg” – tette hozzá a kutató.