Így temettük el "Kossuth apánkat"

2014. március 31. 13:03 Csernus Szilveszter

A „Magyarok Mózesét”, Kossuth Lajost több százezer gyászoló kísérte utolsó útjára 1894. április 1-én. A magyar történelem egyik legnagyobb alakja élete utolsó negyvenöt évét hazájától távol élte le. Temetése sem volt problémamentes: a nemzet nagy halottját az ősellenfél, Ferenc József nem engedte állami költségen eltemetni. A temetés körüli politikai viták nyomán kirobbanó utcai összecsapásoknak, az anyagi károkon túl két halálos áldozata volt - és egy kormány is megbukott.

Korábban

Az 1849. augusztus 17. óta emigrációban élő Kossuth egészen a haláláig politikai tényező maradt Magyarországon. Az 1840-es években kiépült kultusza töretlenül jelen volt a mindennapokban, a parasztházak Kossuth-arcképes házi oltárától kezdve a pártpolitikáig.

A Kossuth torinói lakásában élő és vendégeskedő magyarországiak aggódva hívták fiait, Ferencet és Lajost, miután 1894 telén lázas beteg lett a 92. életévét taposó aggastyán. A magyarországi újságok hamar felröppentették a hírt: haldoklik hazánk egykori kormányzója. 1894. március 20-án este 11 óra előtt 5 perccel a „Nagy Száműzött” szemei örökre lecsukódtak. Öt perccel később a távíró elküldte Magyarországra az üzenetet, amely gyászba borította a nemzetet.

Kossuth nem hagyott maga után sem személyes jellegű, sem politikai végrendeletet, amelyben rendelkezett volna végső nyughelyéről, vagy temetéséről, de azt mindenki tudta, hogy a nemzet nagy halottját itthon kell méltón eltemetni, hazai földben. És ez korántsem volt problémamentes. A temetés kérdése roppant kényes politikai szituációba sodorta az első Wekerle-kormányt.

Méltó eltemetése ellen volt ellensége, Ferenc József tiltakozott, míg a nemzeti akaratot képviselő, a Függetlenségi és 48-as párt vezette baloldali ellenzék nemzeti hősnek járó, teljes körű állami pompával, sőt emléktörvénnyel járó díszceremóniát akart. E két határozott álláspont között kellett lavíroznia az ország és a bécsi udvar támogatását eddig egyaránt élvező kormánynak.

Kossuth eltemetésére nem volt a magyar vezetésnek forgatókönyve, Ferenc József ellenállása miatt a hivatalos állami ceremónia is kivitelezhetetlen volt, a nemzet gyásza tehát nem lehetett az ország gyásza. Az osztrák császár és magyar király az állami vezetőknek sem engedte meg, hogy részt vegyenek Kossuth temetésén (bár elvileg magánemberként bárki elmehetett, de erre sem került sor). A március 20-i tragédia és az április 1-i temetés közötti időszak politikai csatározásokkal telt mind az Országgyűlésben, mind Bécsben, az utca népe pedig mozgolódott.

Csernus Szilveszter írásának folytatása a Múlt-kor történelmi magazin tavaszi számában