Sztálin újratöltve

2012. április 12. 08:56

Nem veszített erejéből a Sztálin iránti nosztalgia Oroszországban, ahol a rendszer bűnei helyett kizárólag annak pozitív oldalát hangsúlyozzák. A mai generáció szinte teljes tudatlanságban él, a kommunizmus emlékét a szomszédállamok dolgozzák fel, ami komoly konfliktusforrást jelent.

Korábban

Moszkvában helyszíni beszámolók arról tudósítanak, hogy az orosz felnőttek szinte azonnal elkapkodták a gyermekeknek írt, Sztálinról szóló könyveket. Sokan a fejüket rázzák, s értetlenkedve fogadták a hírt, pedig mi sem természetesebb ennél: a Sztálint heroikus módon ábrázoló borító igen szépre sikeredett.

Eléggé elszomorító – írja az egyik amerikai tudósító –, de a Sztálin című könyv kiadója, az Alt művészeti igazgatója nem tudta, hogy a címadó diktátor valójában grúz származású, s Joszif Visszarionovics Dzsugasvili néven anyakönyvezték. Sokkal nagyobb baj azonban, hogy Oroszország amnéziába forduló múltidézése egyre veszélyesebb méreteket ölt, aminek már hagyománya van.

Winston Churchill – akit nem lehetne azzal vádolni, hogy háborús szövetségesként Sztálin barátja lett volna – jegyezte meg egyszer, hogy a szovjet diktátor eke helyett hidrogénbombát adott az oroszok kezébe. Talán ez is közrejátszik abban, hogy sokan a három évtizedes diktatórikus uralom kizárólag pozitív oldalát igyekeznek hangsúlyozni.

A másik, Sztálin kelletlen szövetségeseiből álló oldal egyszerűen csak így emlékszik rá: Dzsingisz kán telefonnal. Ez a telefon azonban emberek millióinak végzete lett: kivégzések, likvidálások, éhínségek és bebörtönzések dőltek el rajta, nem beszélve arról, hogy a Barbarossa-hadművelet elleni híresen rossz felkészülés miatt a lakosság 15 százaléka veszett oda a második világháború éveiben.

„Amikor a gyermekek meglátják ezt a fantasztikus borítót, a jóképű, bajuszt viselő Sztálinnal, egy hőst látnak benne” – adott egy lehetséges magyarázatot Nikolaj Svanidze történész. Egy másik kutató, az amerikai David Satter rámutatott: az oroszok ma is nosztalgiával tekintenek a hetvenes-nyolcvanas évek jóléti modelljére. Pedig a múltbeli bűnök el nem ismerése és meg nem tagadása csak azt vetíti előre, hogy egyre nehezebb lesz ellenállni a jelenlegi és a későbbi bűnöknek.

Setter – a kicsit hosszúra nyúlt címet viselő könyv, a It Was a Long Time Ago, and It Never Happened Anyway: Russia and the Communist Past szerzője – megjegyzi: Moszkvában nincs olyan nemzeti múzeum, amely az elkövetkező generációkat világosítaná fel a kommunizmus emberi életekben mért, számszerűsített bűneiről. Az az egy, amelyik ezzel foglalkozik, jórészt láthatatlan a moszkvaiak előtt, s kizárólag külföldiek látogatják. Sőt az egykori nyolcezer Gulág-tábor közül csupán egyetlen egy, a Perm-36 üzemel ma múzeumként.

A szovjet történelem azokban az országokban van a legjobban feldolgozva, ahol a szovjetekkel vívott harc hozzájárult a nemzetépítéshez: a balti államokban, Lengyelországban, Grúziában, Mongóliában, Ukrajna nyugati felében vagy éppen Belső-Ázsia országaiban. Azonban a szovjet történelemnek az orosztól eltérő interpretálása óhatatlanul is az Oroszországgal való konfliktus magvát hordozza magában. Legutóbb például Nikoloz Rurua grúz kulturális miniszter jelentette be, hogy a sztálini diktatúra áldozatainak emlékmúzeumává alakítják át Sztálinnak a grúziai Goriban lévő, jelenleg az ő múzeumaként működő szülőházát.