A lapok közül elsőként az Irodalmi Újság „kapcsolt”, s 1956. október 23-án délután egyoldalas különkiadást jelentetett meg, nyomdafestékhez juttatva a magyar írók hétpontos kiáltványát. „Történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk. Ebben a forradalmi helyzetben csak akkor tudunk helytállani, ha […] a párt és állami vezetésben alapvető szerkezeti személyi változások történnek. El kell távolítani közéletünkből a restaurációra törekvő Rákosi-klikket. Méltó helyre kell állítani Nagy Imrét, a tiszta és bátor kommunistát, akiben a magyar nép megbízik” – olvashatta az utca népe a Magyar Írók Szövetsége aláírású kibontakozási programot, melyet rikkancsok serege ingyen osztogatott.

Az egy nappal korábban még elképzelhetetlenül bátor, szókimondó nyilatkozatot a késő délutánra radikalizálódott tömeg sokkal inkább relikviaként, mintsem programként vette kézbe. Csakúgy, mint a Szabad Ifjúság kétoldalas rendkívüli „röpiratát”, melynek rövid vezércikkének címe már azt hirdette: „Miénk az utca”. Pedig az alkalmi újságban már olvashatók voltak a délelőtt még betiltott, majd váratlanul mégis engedélyezett egyetemista tüntetésen skandált rigmusok, mint például: „Munkás, diák egyet akar, jöjjön velünk, aki magyar!”, meg hogy: „Vesszen az önkény, éljen a törvény!”, és – akkor elmaradhatatlan követelésként – „Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe!”

Látványos szakítás a múlttal

A Szabad Ifjúság a kommunista párt ifjúsági szervezetének, a DISZ-nek volt a napilapja, amelyet akkor már öt esztendeje Csatár Imre főszerkesztett, aki kinevezése után igen invenciózus zsurnalisztának bizonyult, a nem sokak által olvasott apparatcsik-bikkfanyelvű ifjúsági közlönyt 1954-ben sok tízezres példányszámú lappá növesztette azáltal, hogy a svájci futball-világbajnokságról – a hazai lapok közül egyedüliként – naponta közölt friss fényképeket a magyar gólokról. A forradalom első napján azonban a Szabad Ifjúság (is) késett. A tanácstalan szerkesztőség – mint azt Csatár 1986-ban, e sorok írójának adott életútinterjúban mesélte – akkor ocsúdott fel, amikor 23-án kora délután megjelent náluk a rákosistaként ismert (1956 után pedig bősz kádáristává lett) politikai bizottsági tag, Kiss Károly azzal a központi üzenettel, hogy a sajtó „ne öntsön olajat a tűzre”. A kirendelt cenzor a szándékával ellentétes eredményt generált, a Szabad Ifjúság rendkívüli – utóbb, a Kádár-korszakban ellenforradalminak titulált – száma kinyilvánította: a szerkesztőség teljes mértékben szolidáris az utca népével.

Más, egyáltalán nem mellékes kérdés, hogy három nap múltán, 27-én az újabb rendkívüliként jelzett lapszám fejlécéből hiába tüntették el a „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszót, a következő napokban pedig a DISZ jelvényét, illetve „lapgazda” voltát is, a Szabad Ifjúság számai forradalmi tartalmuktól függetlenül, csupán kommunista múltjuk okán végezték nemritkán utcai máglyákon. A rapid névváltoztatás viszont segített: a Magyar Ifjúságot mint „az ifjúmunkások forradalmi tanácsának lapját” már vették-vitték, mint a cukrot.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2018. ősz számában olvasható.