Levélellenőrzés a diktatúra éveiben

2011. augusztus 3. 12:55

Kiknek és miért olvasták a leveleit az állambiztonságiak? Hány borítékot lehetett felbontani és lezárni egy nap alatt? Az 1945-1962-ig tartó időszak levélellenőrzésének módszertanát, illetve a feladatra specializálódott hatóságok szervezeti felépítését Borvendég Zsuzsanna tekintette át a Betekintő legújabb számában.

Korábban

A budapesti harcok befejeztével, 1945. február elején alakult meg a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya (PRO), amely a kommunista párt befolyása alá került, egyik első feladata pedig a levélellenőrzés beindítása volt. 1945 márciusában a Honvédelmi Minisztériumon belül felállították a Katona Politikai Osztályt (Katpol), amely tagjai között jelentős számban képviseltették magukat a korábbi 2. vkf osztály beosztottai. Különösen igaz volt ez a technikai részlegeknél, ahol a szaktudás és a tapasztalat elengedhetetlen feltétele volt a működésnek – írja a szerző.

A postai küldemények ellenőrzése eleinte koalíciós alapon működött, vagyis a négy kormánypárt delegáltjai közösen végezték a munkát. A cenzúra nyílt volt, ollóval nyitották fel a borítékokat, és az ellenőrzött levelekre rákerült a „cenzúrázva” pecsét. A nyilvánosság és a koalíciós együttműködés azonban nem jelentette azt, hogy az MKP utasítására az ott dolgozó párttagok ne próbáltak volna partnereik háta mögött többletinformációhoz jutni. Az érdekesnek talált küldeményeket a kommunista párt tagjai a Markó utcai központjukba, majd a Csengery utcába szállították, ahol kiértékelték, s többnyire megsemmisítették azokat. Futár vitte a leveleket egy nagy bőröndben, tömegközlekedéssel, illetve gyalogosan.

1945 novemberében a kommunista párt úgy döntött, saját kezébe veszi az osztály irányítását. Ekkor körülbelül 30 fővel dolgozott a cenzúra, amelynek működését még nem szabályozták központi utasítások. A módszerek igencsak kezdetlegesek voltak: a leveleket még nem gőzöléssel bontották, hanem hegyes kis csontdarabot használtak a borítékok felnyitására. A megfigyeltek levelezésén túl véletlenszerűen válogatták ki a felbontandó küldeményeket, amely alapján hangulatjelentéseket készítettek – ez volt a T-(tömeg)ellenőrzés („halászás”). Még ebben az évben megkezdődött a távirati anyagok ellenőrzése is, amelyhez idegen nyelven beszélő, megbízható embereket toboroztak. A vidéki osztályok beosztottjainak többsége idegenkedett a titkos cenzúrától, a levéltitok megsértésétől, így munkájuk szinte azonnal dekonspirálódott.

A cenzúrának a politikai rendőrségen belüli szervezeti helye csak az ÁVO megalakulása után, 1946 végétől dokumentálható. Amikor az Államvédelmi Hatóság a Belügyminisztériumtól függetlenített szervezetté alakult, s közvetlenül a Minisztertanács alá rendelték, a III. Operatív Főosztály vezetésével Farkas Vladimirt bízták meg, majd az ő főosztályán belül megszervezték a Levélellenőrző Osztályt, amely a III/2. fedőszámot viselte.

A konspirációs szabályok semmibe vétele mindennapos volt, a társadalom számára nyílt titokká vált a cenzúra létezése. A cenzúrázott anyagok értékelése is sok esetben az osztály dolgozóira hárult, de az ő képzettségük és tudásuk nem volt megfelelő ahhoz, hogy felismerjék a kellő összefüggéseket, igaz, sokszor nem is tudták, mire kell figyelniük. A legkomolyabb probléma azonban a különböző osztályok közötti kommunikáció hiányával volt.

Általában a megfigyelés időszaka nem haladhatta meg a 2-3 hónapot. Az operatív osztályoknak 2-6 óra állt rendelkezésére, hogy a levelet visszajuttassák a cenzúrához. A rövid határidő szigorú betartása elengedhetetlen lett volna a konspiráció fenntartásához, ez azonban ritkán sikerült. A posta vezetői gyakran reklamáltak az államvédelemnél a jelentős késések miatt, sőt külföldi képviseletek tettek hivatalos panaszt a levéltitok megsértéséért; 1953 közepére a nemzetközi levelezés 20-25 ezerről napi ötezer darabra csökkent. S mivel Péter Gábor 1951-es parancsa óta minden külföldről érkező vagy oda tartó levelet nyilvántartásba kellett venni, ez akár 10–15 napos késéseket is okozott a postaforgalomban.

1953 nyarán az ÁVH-t újra a Belügyminisztérium hatáskörébe vonták, az átszervezés pedig az egyes osztályokat is érintette; a K-ellenőrzés a BM XII. Osztály feladata lett. Mindenképpen ésszerűsíteni kellett a munkát, mivel a halászott levelek irdatlan mennyiségét nem lehetett kellően feldolgozni. A Gerő Ernő aláírásával született határozat előírta a vonalas elv szerinti ellenőrzést, vagyis a meghatározott társadalmi rétegek, „a belső reakció egyes állományai” levelezésének megfigyelését. A külföldi levelezések meggyorsítása érdekében úgy döntöttek, hogy csak bizonyos országokkal fenntartott kapcsolatokat kell ellenőrizni – ekkor Ausztria és Nyugat-Németország volt a kiemelt célország, de a későbbi években ez a kör bővült.

A személyi állomány alkalmatlansága az egész korszakon keresztül végigkíséri a levélellenőrző osztályt, amelynek létszáma 1953-ban 192 fő volt, ennek nagy részét azonban kisgyerekes anyák és betegek tették ki. Ők szakmai továbbképzéssel egyáltalán nem rendelkeztek, a postai munkáról pedig semmi ismeretük nem volt. A folyamatos botrányok 1955-ben arra indították a BM vezetését, hogy szigorú felülvizsgálatot rendeljen el a XII. Osztály, vagyis a levélellenőrzés személyi állományában. Mind a központi, mind a megyei cenzúra állományát felülvizsgálták, személyi kérdésekben a Személyzeti Főosztályé volt a döntő szó. Ha a küldeményeket nem is rabolták ki rendszeresen, a sikkasztás, az iszákosság általános volt.

Célzott csoportként az értelmiségiek és egyháziak levelezését, a nagyobb ipari objektumok ellenőrzését, illetve egyes katonai létesítmények postaforgalmának figyelemmel kísérését jelölték meg. Természetesen a nemzetközi levelezések továbbra is kiemelt fontosságúak maradtak, majd az MDP KV 1955. június 8-i határozatára hivatkozva a mezőgazdasági vonatkozású leveleket is beemelték.

Az 1956-os forradalom alatt a felkelők természetes célpontjai közé tartoztak a postahivatalok és az ismert belügyes épületek. A postahivatalok megközelítése lehetetlen volt a forradalom napjaiban, de a fegyveres harcok megszűntével sem lehetett azonnal folytatni ezeken a helyeken a munkát. A másik nagy problémát a létszámhiány jelentette: 1956 októbere előtt 155 fővel dolgoztak, de az állomány nagy részét nem sikerült 1957 tavaszáig aktiválni. 1960-ban 205 fő dolgozott a levélellenőrzésen: a növekedés azzal magyarázható, hogy a forradalom alatt és után a külföldre távozott magyarság kapcsolattartása az itthon maradt rokonokkal, barátokkal jelentősen emelte a napi levélforgalmat, a megtorlás időszakában a levelek operatív értéke igencsak számottevő volt.

Már 1956 novembere folyamán hozzáfogtak, hogy a szétvert cenzúrát újjászervezzék. 1957. április 2-án a Szervezési Osztály egyik jelentésében merült fel először, hogy a levélellenőrzést jó lenne a korábbi szervezeti felépítéshez hasonlóan függetleníteni. Április 29-én már külön osztályként jelent meg, fedőszáma: II/13. Az 1962-es átszervezés után a levélellenőrző részleg újra az operatív technika részeként működött tovább. A III/V. (Operatív Technikai) Csoportfőnökség 6. Osztálya nevet viselte, alosztályi tagozódása pedig nagyjából megegyezett a II/13. Osztály alosztályainak.

A teljes cikk megtekinthető a Betekintő legújabb számában