Alkoholtól a vesztegzárig: 10 érdekesség a középkorból

Ekétől az alkoholig

Nehézeke, i.sz. 5. sz.
Az első ekéknél a barázda mélysége attól függött, hogy a szántást végző ember mennyire képes az ekét lenyomni. Ezek a törékeny ekék teljesen alkalmatlanok voltak a keményebb észak-európai föld megművelésére. Később a csiga helyett már kereket használtak, amely lehetővé tette az eke súlyának növelését, és a vaspapucsos eke alkalmazását. 600 körül az újfajta nehézeke nagyobb termést és jelentős népesség-növekedést eredményezett.

Dagálymalmok, i.sz. 7. sz.
A dagálymalom a vízimalom egyik formája, amelyet az apály és dagály váltakozása hajt. Az öblök mentén gátakat emeltek zsilipekkel, vagy a folyótorkolatok egy részét alakították gyűjtőmedencévé. Az érkező dagály kinyitotta a kapukat, és megtöltötte a mögötte lévő területet. Amikor az ár visszavonult, a kapuk automatikusan bezáródtak, és a víz csak a malomkeréken keresztül tudott utat törni magának. A legkorábbi ismert dagálymalom 787-ből az észak-írországi Strangford Lough szigetén lévő Nendrum kolostorból származik. Az itteni malomkövek átmérője 830 mm, vízszintes kerék teljesítménye pedig 7/8HP volt. Egy 619-ből származó malom maradványai is előkerültek már.

Homokóra, i.sz. 9. sz.
A homokóra a tengeri időmérés egyik megbízható eszköze volt, ezért sokan úgy vélik, hogy egészen a 11. századig használták, amikor már a mágneses iránytűt is bevetették a tengeri navigációban. Ennek ellenére egészen a 14. századig nincs bizonyíték a létezésére. Ekkor, 1328-ban Ambrogio Lorenzetti képén jelenik meg elsőként. A legkorábbi írásos feljegyzések is ebből a korszakból származnak, főleg a hajóleltárokból. A 15. századtól már széles körben használják: a tengeren, templomokban, az iparban és a konyhában. A homokóra volt az első megbízható, újrafelhasználható és meglehetősen pontos időmérő. Ferdinánd Magellán hajónként 18 homokórát vitt magával Föld körüli útjára. A hajóapród feladata volt a homokóra megfordítása, és az idők lejegyzése a hajónaplóba. A navigációhoz az időt mindig délhez viszonyították, amikor a Nap a zentjén állt.

Olvasztókemence, 12. sz.
Nyugaton a legrégebbi olvasztókemencéket a svájci Dürstelben, a németországi Märkische Sauerlandban és a svéd Lapphyttannál készítették. Ez utóbbi 1150 és 1350 között üzemelt. A svéd Järnboås tartományban lévő Noraskogban talált maradványok még ennél is korábbról, valószínűleg 1100 tájáról származnak. Bizonyos technikai ismeretek a ciszterci szerzetesek révén terjedtek el, mivel a ciszterciek jól értettek a fémmegmunkáláshoz. "Minden rendháznak saját gyára volt, gyakran olyan nagy maga a kolostor. A különböző masinákat vízierővel üzemeltették"- mindja Jean Gimpel a ciszterciek magas szintű műszaki tudásáról. A vasércet a szerzetesek adományként kapták a vas kiolvasztásához szükséges kohóval együtt, majd a fölösleget eladták. A 13. és 17. sz. között a franciaországi Champagne-ban a ciszterciek voltak a legfőbb vasgyártók. A kohókban visszamaradt, foszfátban gazdag salakot trágyaként felhasználták a mezőgazdaságban.

Szeszes ital, 12. sz.
A desztillálás első nyomai az i.e. 4. évezredből, Babilóniából származnak. Speciális agyagedényeket használtak a természetes hűtéssel desztillált alkoholkivonat tárolására, amely a különbző parfümök adalékanyagaként szolgált. Nem valószínű azonban, hogy ez a módszer lényeges szerepet játszott volna az eljárás kialakulásának történetében. A "mongol stílusú" fagyasztó desztillációt az i.e. 7. században már használták Közép-Ázsiában. Az alkoholos italt lefagyasztották, és így távolították el a vízkristályokat. A fagyasztás nélküli alkoholdesztillációhoz szükséges hűtőberendezést az iszlám alkimisták találták fel a 8-9. században. Dzsabir (Geber) ibn Hajjan (721-815) használt először desztilláló lombikot. Megfigyelte, hogy az ily módon felhevített bor gyúlékony gőzt fejleszt, amelynek "kevés haszna van, de a tudomány számára nagy jelentőséggel bír".

1. Ekétől az alkoholig
2. Szemüveg és vesztegzár