Életmű-kiállítás idézi fel Kodály Zoltán alakját

Elhivatottság és világhír

A kiállítás külön tárlóban állít emléket Kodály első feleségének, Emma asszonynak. Gruber Henrikné, született Schlesinger Emma 1910. augusztus 3-án lett Kodály hitvese. A kivételesen okos, nagy műveltségű nő 49 éven át volt hű társa. Zenei tanulmányokat végzett, Dohnányi Ernő, Bartók és Kodály tanította. Remekül zongorázott, zenét szerzett (műveit CD-n a közelmúltban adták ki), részt vett a népdalok gyűjtésében. Kiváló nyelvismerettel rendelkezett, Kodály számos vokális kompozíciójának szövegét ő fordította németre. Egy személyben ő volt Kodály számára a múzsa, a titkárnő, a korrepetitor és az otthonteremtő. A fényképek jól illusztrálják a köztük lévő harmóniát.

Emmával

Kodály fő feladatának tartotta, hogy a zene eljusson mindenkihez. (Híres mondása - A zene mindenkié! - szinte szállóige lett.) Ez a megfontolás vezérelte tanácsköztársasági szerepvállalását is, ezért lett Dohnányival és Bartókkal a Reinitz Béla által vezetett zenei direktórium tagja. A munkáskoncerteknek köszönhetően több tízezren hallgathattak zenét, olyanok, akiknek addig erre nem volt lehetőségük. A tanácsköztársaság bukása után Kodály sem kerülhette el a számonkérést, állásából felfüggesztették (igaz, fizetését megkapta).

1920-tól három éven át nem írt új műveket, azonban a Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulóján, 1923. november 19-én előadott Psalmus Hungaricus-szal berobbant a köztudatba. A Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltár parafrázisára írt munka címe tudatos választás volt Kodály részéről, mivel azt már a legelső vázlatra rávezette. A mű meglehetősen nagy előadóapparátust igényelt, a zenekaron kívül a Palesterina-kórus vett részt a bemutatón. (Kodály később gyerekszólamokat is írt hozzá.) A Psalmus Hungaricus-t a zenetörténet a 20. század egyik legnagyobb munkájaként tartja számon. A néphagyományból táplálkozott, amikor a daljátékokat írta (Háry János, Székely fonó). Szimfonikus művészetét történelmi látomások ihlették.

A kórusművek a tömegek zenének való megnyerését és az aktív részvételt szolgálták. Kodály a legváltozatosabb témákat dolgozta fel. Gyakran felhasználta a népdalokat, de kortárs költők opuszai sem kerülték el a figyelmét. A Weöres Sándor Öregek című versét érintő munkafolyamat jól kivehető a kiállításon látható újságlapon: a vers végét áthúzta és nem zenésítette meg. Kodály olykor politikai véleményének is hangot adott: az Ének Szent István királyhoz című mű az Anschluss után fenyegető közelségbe került Harmadik Birodalomra figyelmeztetett. A Weörös Sándor Norvég leányok című versére pedig akkor komponált kórusművet - mintegy tiltakozásként -, amikor a németek lerohanták a skandináv államot.

Az éneklő tömegeknek azonban szüksége volt a kotta világában való eligazodásra, ezért meg kellett ismerniük a zenei írás és olvasás elemeit, ezek elsajátítását már gyermekkorban, iskolai kereteken belül el kell kezdeni. Maga Kodály így fogalmazta meg a legfőbb célt: "A magyar zenei közízlés felemelése, folyamatos haladás a jobb és magyarabb felé." Kodályt világszerte, mint pedagógust ismerik, neve Japánban és Kínában a legnépszerűbb (sajnos ismertebb, mint Magyarországon).

Kodály különleges pedagógiai érzéke abban mutatkozott meg, hogy képes volt megtalálni és kibontakoztatni a tehetséget. Az óráin érzékelhető volt kivételes egyénisége, óriási tudása, ugyanakkor szófukarsága miatt minden egyes mondata felértékelődött, a "nem buta" megjegyzés nagy elismerésnek számított. (Érdekesség, hogy Kodály saját oktatásával kapcsolatban "az én módszerem az, hogy nincsen módszerem" kifejezést hangsúlyozta.) Az 1925-ben végzett nagy generáció tagjai - Bárdos Lajos, Kertész Gyula, Ádám Jenő - életük végéig felnéztek a mesterre.

Kodály Zoltán elhivatott emberként halt meg: hitt a nemzetben és nagy tervei voltak vele. Sok arca volt, ahogy Bónis Ferenc fogalmazott. Aki szeretné megismerni ezeket a napjainkban már-már elfeledett arcokat, az mindenképp látogasson el június 30-ig az MTA Zenetudományi Intézetébe, a budai Várba. A kiállításhoz koncertsorozat is kapcsolódik.

1. Az életút személyes emlékei
2. Elhivatottság és világhír