Európai szövetség okozta az indián birodalmak vesztét

Őslakosok segítették a gyarmatosítást

Tisquantum (Manitu dühe) valószínűleg nem ezt a nevet kapta születésekor, és nem is gondolt magára indiánként. Patuxet polgárának tekintette magát, amely a mai Kelet-Massachusetts és Rhode Island területén fekvő tucatnyi település egyike volt, amely csatlakozott a wampanoag szövetséghez. A wampanoagok egy algonkin nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszéltek. Az új-angliai tengerpartot nevezték Massachusetts-nek, olyan helynek, ahol a Nap felkel, az itt élők pedig az Első Fény fiai voltak.

10 ezer évvel ezelőtt New England területe még szinte lakatlan volt, mivel vastag jégréteg borította. A jég visszahúzódásával lassan benépesült, de i.e. 1000-ig egyáltalán nem volt vonzó hely a betelepülők számára. Ettől kezdve viszont lassan növényekben gazdag területté változott. Az i.sz. első évezred körül már rengeteg közösség élt errefelé, amelyik mindegyike sajátos kultúrával rendelkezett. A szárazföld belsejében élő vadászoktól eltérően a tengerparton lakók nem nagyon hagyták el az otthonaikat, legfeljebb a téli viharok és a dagály elől húzódtak egy kicsit beljebb.

A Mayflower érkezése

Ilyen település volt Patuxet is, ahol Tisquantum született. A terület gazdag volt erdőkben, halakban és szárnyasokban. A vetunak nevezett kunyhó jól tartotta a meleget és száraz volt. Ételeikben fontos szerepet játszott az édes, ízletes és kiadós kukorica, amelyet sokféleképpen készítettek. Az európai telepesek leírásai szerint a wampanoag családok összetartóak voltak, és szeretetben éltek. A gyerekek sokkal szabadabban és boldogabban nőttek fel, mint európai társaik, akiket már 7 évesen munkára fogtak. A nevelés középpontjában a jellemformálás állt: minden nőnek és férfinak bátornak, szívósnak, becsületesnek és türelmesnek kellett lennie. A kamaszfiúknak egy évet egyedül kellett tölteniük az erdőben egy íjjal, fejszével és késsel felszerelkezve.

Tisquantum nevelése valószínűleg még ennél is szigorúbb volt, mert egyfajta testőrnek választották ki a nagyfőnök mellé. Meg kellett tanulnia elviselni a fájdalmat. A falut a nagyfőnök irányította, aki bíráskodott, adót szedett be, háborút indított, gondoskodott az özvegyekről és árvákról, valamint kiosztotta a földeket. A 16. században a területen mintegy 100 ezer őslakos élt, legtöbbjük a tengerparti közösségekben. Egyre inkább elterjedt a mezőgazdaság, ami feszültségekhez vezetett az egyes törzsek között. Gyakoriak voltak a fegyveres konfliktusok, de ezek európai mércével mérve rövidek és mérsékeltek voltak, és sohasem a hódítás vezette őket. A településen belül a család és családi szokások uralkodtak, de az ezen kívüli világ zavaros és állandóan változó volt. Az európaiak tehát egy ilyen területre érkeztek meg.

Az angol hajók már az 1580-as évek elején elérték Új-Foundland partjait. Az Első Fény fiairól szóló első leírást az olasz Giovanni da Verrazzano készítette 1523-ban, amikor észak felé hajózott, hogy utat találjon Ázsia felé. A bennszülöttek magabiztosan és félelem nélkül fogadták őket. Nagyfőnökük olyan tekintélyes és "csodálatos felépítésű volt, hogy azt alig tudom szavakba önteni". Minden más leírás is egészséges, jó felépítésű emberekről szól. Az őslakosok sokkal erősebbek és egészségesebbek voltak, mint a hódítók, akiket lenéztek. Az indiánok szerint az európaiak gyengék, szexuálisan megbízhatatlanok, gonoszak és iszonyúan büdösek voltak.

A 17. században az európaiak már állandó látogatók voltak Amerika keleti partjainál. Angolok, franciák, spanyolok és portugálok érkeztek az Újvilágba, és mindannyiuknak az volt a véleménye, hogy a terület sűrűn lakott és jól védett. Sokáig nem sikerült települést létrehozniuk, mert az indiánok elkergették őket. 1614-ben azonban erre vetődött John Smith, aki éppen egy sikertelen bálnavadászatról tért vissza. Patuxet nagyfőnöke megengedte neki, hogy partra szálljon, így megcsodálhatta a kerteket, gyümölcsösöket és kukoricaföldeket. A látottakról térképet készített, amelyet megmutatott Károly hercegnek, és engedélyt kért arra, hogy az indián településeknek angol nevet adjon. Így lett Patuxet Plymouth, és a terület Új-Anglia.

Smith ott maradt helyettese, Thomas Hunt, azonban nem volt ilyen békés. Több tucat indiánt a hajójukra csaltak, és foglyul akarták ejteni őket. Amikor azok védekezni próbáltak, vérfürdőt rendeztek közöttük. A 19 túlélőt, köztük Tisquantumot, magukkal vitték Európába. Hunt akciója szövetségre késztette az indiánokat az idegenek ellen, ami háborúba torkollott. Az európaiak lőfegyverei ellenére az indiánok félelmetes ellenféllé váltak.

A Mayflower zarándokai nem fogadták el John Smith segítségét, amikor elindultak Amerikába. Ennek következtében több hétig vesztegeltek Cape Cod partjainál kikötőhelyet keresve. Amikor végre partra szálltak, újabb problémákkal kellett szembesülniük: nem tudtak élelmet termeszteni, eszközeik pedig nem voltak alkalmasak a halászatra. A Mayflower 102 utasának csak a fele élte túl az első telet. És a másik felének hogyan sikerült? Úgy, hogy kirabolták az elhagyott indián falvakat és sírokat.

1. Jó eséllyel tárgyaltak az indiánok
2. Őslakosok segítették a gyarmatosítást
3. A feltartóztathatatlan invázió