A közegészségügy is fejlődött az első világháborúban

A járványos megbetegedések okát kétféleképpen magyarázzák: az egyik elmélet szerint a járványok bizonyos körülmények szokatlan megváltozása, pl. éghajlat-, környezetváltozás miatt keletkeznek, a másik szemlélet szerint pedig kórokozók terjesztik a fertőző betegségeket. A 18-19. században az előbbi elmélet uralkodott, de a 19. század második felétől, elsősorban Louis Pasteur és Robert Koch munkássága nyomán előtérbe került a bakteriológia, azaz hogy a mikroorganizmusok nagy szerepet játszanak a betegségek kialakulásában és elterjedésében.

A 20. század elején azonban még nem voltak meg az ennek kiderítéséhez szükséges technikai feltételek, illetve a gyakorló orvosok nem tartották szükségesnek a laboratóriumokat, és kételkedtek azok hatékonyságában. A közegészségügyben is többféle szemlélet uralkodott: sokan úgy vélték, hogy bármilyen megelőzhető betegségnek valamilyen külső oka van, amelyhez még hozzájön a betegségre való fogékonyság, és a közvetlen környezet.

Az orvosok hozzáállása jól példázta a különböző felfogásokat. A fiatal, frissen végzett doktorok ugyanis többet foglalkoztak a bakteriológiával és ők dolgoztak a mozgó és kórházi laboratóriumokban is. A másik oldalon azok az idősebb orvosok álltak, akik 1890 előtt végeztek, amikor még nem tanítottak bakteriológiát az orvosi egyetemeken. E két csoport között azok a polgári és katonai orvosok és közegészségügyi szakemberek helyezkedtek el, akik együtt képviselték mindkét szemléletet.

De milyen betegségekről is beszélünk? A lövészárok lázat vagy volhíniai lázat tetvek, míg a nephritist (vesegyulladás) ismeretlen kórokozók okozzák (ma úgy vélik, hogy a hantavírus). A lövészárok-láb azonban a hideg és a nyirkosság következménye volt, amely akár üszkösödéshez is vezethetett. Az orvosok hamar rájöttek, hogy mindhárom megbetegedés járványos lehet.

A lövészárok-betegségek okainak megállapításához mindkét korábban bemutatott szemléletre szükség volt. Azonban míg a lövészárok-láz esetében viszonylag egyszerű lett volna azonosítani a kórokozó organizmust, a vesegyulladásnál úgy tűnt, hogy a baktériumok és a környezeti hatások egyaránt szerepet játszanak a betegség kialakulásában. A lövészárok-láb viszont nem volt fertőző betegség, így ebben az esetben inkább a környezeti tényezők kerültek túlsúlyba.

Az igazság azonban valahol félúton volt: a betegségeket ugyanis a körülményekre és a baktériumokra egyaránt vissza lehet vezetni. A lövészárok-láz esetében a bakteriális fertőzés megelőzte a környezeti hatásokat, a nephritist pedig felerősítették a lövészárokban tapasztalt nyomorúságos körülmények. A lövészárok-lábat elsősorban környezet okozta betegségnek tartották, amely azonban könnyen elfertőződhet.

Az orvosok így elég hamar rájöttek, hogy a háború okozta körülmények közvetlen ok-okozati kapcsolatban állnak a betegségekkel. A lövészárkokat ugyanis hideg, nedvesség, állandó feszültség, kimerültség, túlzsúfoltság és szegényes ellátás jellemezte. Ezek a körülmények rontották a katonák fizikai kondícióját, amely miatt aztán a bakteriális fertőzéseket is hamarabb elkapták. A lövészárok-betegségeket tehát az emberek körülményeiben bekövetkezett radikális változások (háború) okozták.

A diagnózis után a kezelés már nem volt nehéz: növelni kellett az emberek ellenállóképességét a baktériumokkal szemben, amit az étkezés, a felszerelés és a higiénia javításával el lehetett érni. A közegészségügyi intézkedések betartását és ellenőrzését a katonai fegyelem biztosította.