56-os menekültek Jugoszláviában

A menekülttábor mindennapjai

A tábor lakói között volt egy Dunaharasztiból érkezett 14-15 év körüli lányokból álló csoport, akik nem tudtak kijutni külföldre, ezért Szerbiába kerültek, ám ők a kegyetlen körülmények miatt hamarosan Barát Károlynak könyörögtek, hogy jutassa vissza őket Magyarországra. A lányok végül sikeresen hazajutottak, amint azt első hivatalos útja alkalmával 1962-ben Barát is megtapasztalta, amikor meglátogatta őket.

A bajmoki kaszárnya

1956 novemberében az egyik elszállásolt fiúcsoportot értesítették, hogy az új magyar kormány delegációja jönne hozzájuk látogatóba. A fiúk megüzenték, "hogyha beteszik a lábukat, innét élve nem fognak kijutni" és elkezdték fenni a bicskáikat. A delegáció végül nem is jelent meg.

A táborok anyagi fedezetét a Jugoszláv Belügyi Titkársággal kötött szerződés biztosította, amelyet az ENSZ és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselője is aláírt. A szerződés szerint a szövetkezet a táborokért pénzt kapott: minden személyért naponta 1 dollár 72 centet. Az akkori hatalom a menekültek külföldre kerülése, illetve a táborok fölszámolása után igyekezett kitérni a szerződésben vállalt kötelezettségei alól, de Barát Károly és a többi szervező 1962-ben pert nyert az állammal szemben.

Magyarok a brüsszeli világkiállításon

1958-ban a külföldre jutottak nagy részével Barát Károly újra találkozott, ugyanis feleségével együtt meghívták a brüsszeli Világkiállításra. A vonatállomáson több százan várták. 1958. augusztus 19-én a magyar nagykövetség épületéhez hívták őket, s itt végignézték, amint a magyar nagykövetség bútorait az őrség közbeavatkozása nélkül kipakolták, majd fölgyújtották. Pár órával később ugyanez zajlott le a szovjet nagykövetség épületénél is. Senkit sem öltek meg, vagy bántalmaztak.

Augusztus 20-án, Szent István napján a többi nagykövetség elé őrséget rendeltek, de minden a legnagyobb rendben zajlott: a résztvevők a magyar pavilonból átmentek a pápai pavilon épületébe, és hatalmas ünnepséget rendeztek. Barát Károly elmondása szerint minden magyar csoportnak külön zenekara volt, s jellemző, hogy sem addig, sem pedig azután nem látott annyi népviseletbe öltözött magyart.

1. A titóvillától a szövetkezeti befogadóotthonig
2. A menekülttábor mindennapjai
3. A menekülések személyes történetei