Szőnyi István

1894. január 17-én született Újpesten. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán és Nagybányán Ferenczy Károly és Réti István tanítványa volt, de Czóbel Béla is hatott rá. Az első világháború alatt Kassák Ma című folyóiratának köréhez csatlakozott, majd kivitték a frontra, ahol tüdőlövést kapott. 1920-ban volt először kiállítása az Ernst Múzeumban, ugyanebben az évben tagja lett a Szinyei Társaságnak. Első képei a gödöllői iskola szecessziójának hatását mutatják, később egyes műveiben az expresszionizmus nyomai érzékelhetők.

1924-től először nyaranta, később minden szabad idejében Dunakanyarban, Zebegényben dolgozott. Érettebb korszakában egyfajta művészi passzív rezisztenciával fordult el a társadalmi kérdésektől, a politikával szemben humanista értékőrzésre rendezkedett be. Visszavonult Zebegénybe, fő témája a falu festői környezete, a Dunakanyar, a helyi parasztok élete volt. Több nagyméretű alakos kompozíciót festett, némi reneszánsz ihletéssel: Gyümölcsszedők, Átkelés a Dunán, Vízparti jelenet (1928). A Zebegényi temetés fekete-fehér komorsága, a Zebegényi est falusi békéje a falu más-más megközelítését adta.

1929-ben elnyerte a Római-ösztöndíjat, későbbi komponálási módszerét Pierro della Francesca arezzói freskói, s van der Boes az Uffiziben látható Portinari-oltára határozta meg. Tanulmányútja után színei élénkebbé váltak, ugyanakkor eltávolodott a plenair szemlélettől, az éles árnyékoktól, inkább folthatásokat alkalmazott. Az 1934-ben készült Este végtelen nyugalma és pasztellszínei valami történelmen túli harmóniát, a magyar paraszt évszázados erejét, túlélő-képességét érzékelteti. Az Eladó a borjú (1933) egyik mellékalakja Derkovits Gyula, akivel, bár nem volt könnyű ember, Szőnyi jó kapcsolatot tartott.

Zebegényi részlet, 1935-36

A poszt-nagybányainak nevezett Bernáth Auréllal, Berény Róberttel, Egri Józseffel és Márffy Ödönnel a Gresham-kör tagja volt, de ez inkább asztaltársaság volt, mint alkotóműhely. Szőnyi a harmincas évek közepétől temperával festett, ezt időállóbbnak tartotta az olajfestéknél. A Szürke a Duna (1935) a folyóról készített legszebb képei közé tartozik, a Hazafelé is falusi életkép, a szokatlan nézőpontú Esernyőket (1939) legkifinomultabban artisztikus képének tartják. Anyaság, Család című vásznai is egyéni meghittséggel ábrázolják a falusi életet, s képes egy tócsában tükröződő kerítésrészletből is művészetet teremteni. Kerti pad (1943) című műve a magány és valami erkölcsi fensőbbség jelképe a világháború éveiben.

1937-től tanított a Képzőművészeti Főiskolán, az 1940-es évektől szabadiskolát vezetett Zebegényben. Ő szerkesztette és részben írta is A képzőművészet iskolája és a Kép című könyveket. A német megszállás alatt menekülteket rejtegetett, s fiával hamis igazolványokat gyártottak. 1952-ben ő készítette a moszkvai mezőgazdasági kiállítás magyar pavilonjának monumentális pannóit, majd a csepeli postapalota seccóit, de szellemi függetlenségét a kommunisták sem tudták megtörni. Segített a kitelepítetteken, és vissza merte utasítani Sztálin portréjának megfestését, illetve azon feltétellel vállalta, ha elintézik, hogy a diktátor eljöjjön a műtermébe. 1954-ben az Ernst Múzeum nagy kiállítást rendezett műveiből. 1956-nak két tragikus hangulatú rézkarccal állított emléket. Haláláig Zebegényben élt, ott is halt meg 1960. augusztus 30-án.

1963-ban a Nemzeti Galéria rendezett emlékkiállítást tiszteletére, 1984-ben a Vigadó Galéria tárlata emlékezett művészetére. 1994-es centenáriumán a Szentendrei Képtár gyűjtötte össze műveit. Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el: 1949-ben Kossuth-díjat kapott, 1952-ben érdemes, 1956-ban kiváló művész lett. Zebegényi műterme ma emlékmúzeum, ahol nyaranta szabadiskolát rendeznek. Képeit utoljára 1999-ben mutatta be Budapesten a Polgár Galéria.

(Múlt-kor/Panoráma)