Az orvosi javaslat ellenére vették magukhoz nővérei József Attilát

2024. április 11. 17:05 Múlt-kor

Korábban

„[...] még felét sem vitte véghez annak, amire képes”

Kívülállóként bolyongott a magyar költészet ugarán, virágait gyakran eltaposta a kor szelleme, 1934-ben még a kommunisták is kivetették maguk közül. A Népszava pontosan így fogalmaz: „Belőle buzgott legbővebben és legeruptívabban ennek a nyugtalan kornak a szelleme.” A korabeli bulvárlapok ezzel szemben meglehetősen félreértelmezték életművét, Az Est rövid nekrológjában rögtön egy óriási hibával kezdte a visszaemlékezést: „egyik legbecsültebb értéke volt a háborúutáni magyar lírának”.

Valóban? Sokkal közelebb áll a tényekhez a Magyarország 1937. december 5-i száma: „Idegei nem tudtak hozzádurvulni századunk stílusához”. A cikkíró a klisék megállapítása mellett – szörnyű gyermekkor, szenvedés, az értelem és érzelem harca – kiemelte azt, amire a Népszava nem vállalkozott: József Attila „ígéret volt, ígéret arra, hogy halhatatlan lesz”. Olyan kivételes tehetség, „aki még felét sem vitte véghez annak, amire képes”.

A Budapesti Hírlap december 5-i száma nem rejtette véka alá, hogy József Attila a „másik oldalon” állt. Soraiból egy fix állás nélkül szűkölködő, eredménytelen, kényszerképzetekkel gyötört életút rajzolódott ki. „A költő József Attila világnézetileg a szélsőbaloldalon helyezkedett el, s különösen politikai, meg szociális tartalmú verseiben ennek a felfogásnak adott kifejezést. A legutóbbi években azonban megtisztult lírája.” Ez a „tisztulás”, bár változtatott a József Attila-képen, talán mégsem volt elég meggyőző: „Sikerei korántsem állottak arányban szertelen, de nagy tehetségével […].”

Móricz Zsigmond és Surányi Miklós tiszteletére rendezett vacsora 1930-ban, a kép bal szélén József Attilával (Kép forrása: Fortepan/ Magyar Bálint)

Mi választotta el az igazi áttöréstől a magánéletében poklot megjáró József Attilát? A „beteg ember” toposzát szinte kivétel nélkül felidézték a sajtóorgánumok, leegyszerűsített értelmezésükben ez vezette a költőt egyenesen az öngyilkossághoz. A szenzációhajhász címek is erre utalnak, a Magyarország napilap József Attila, a kiváló költő vonat elé vetette magát – A kerekek darabokra tépték kezdetű címmel riogatott, a zseniről mindössze néhány sorban megemlékező Kis Ujság a Borzalmas módon vetett véget életének egy kiváló fiatal költő címadással hívta fel az olvasók figyelmét – meg sem nevezve a címben József Attilát –; míg Az Est a József Attila költő borzalmas öngyilkossága – Vonat elé vetette magát, azonnal meghalt címmel borította gyászba olvasóit.

A lapok életútjának mérföldköveiről is számot adtak, amelyek látszólag elkerülhetetlenül a tragédiához vezettek. Az Est kiemelte, hogy József Attila „úgy érezte, nem találja kellőképpen a kapcsolatokat embertársaival”, a Pesti Napló cikkírója pedig így fogalmazott: „Néhány évvel ezelőtt sokan tudtuk: sorvad, keseredik, magára marad, önmarcangolóan befelé fordul a költő, mert nincs visszhangja, mert hiányzik az a csipetnyi erkölcsi és anyagi elismerés is, ami lelket önt belé.” A Pesti Napló szerint a jó humorú költő „kicsinyítési érzete” betegségéből adódott, gyakran ismételt „Ugy-e, nagy költő vagyok?” kérdése is erről a tőről fakadt. Rejtélyes betegségét több helyen depressziónak nevezték, míg szanatóriumi orvosai paranoid skizofrénnek minősítették, noha Gyömrői Edit már 1935-től pszichoanalízissel segített József Attilán (ennek „gyakorlata” volt a hírhedt Szabad ötletek jegyzéke).

1936-tól végre otthonra talált a Szép Szó szerkesztőségében, fellángolt Kozmutza Flóra iránt érzett szerelme – de ezek már „későn jött ajándékok” voltak. Említést érdemlő az a mozzanat, amelyre az utókor talán hibás döntésként emlékezett vissza: nővérei magukhoz vették a lelkileg megtört poétát – több helyütt kiemelik, hogy orvosi javallat ellenére –, és hiába Thomas Mann bíztató szavai, a végzet nem ismert könyörületet.

A beteg költő toposzát Cs. Szabó László Ultima verba (József Attila emléke) című, a Nyugatban megjelent írása árnyalta. A költő halála után önkéntes jelentkezők – egykori ismerősök, barátok – akadtak, akik kijelentették, hogy elkerülhetetlen volt a tragédia. Cs. Szabó László ezzel szemben eggyel hátrébb lépett: „Irtózom a gondolattól, hogy halála után lóhalálában én is jelentkezzem lim-lom emlékeimmel” – írta, majd a következőt tette hozzá: „A világ azt hiszi, gyógyíthatatlan beteg pusztult el a szárszói sínen. Az is, de nem csak az.” Számára inkább volt kedves, okos és remek beszélgetőtárs, mint egy élőhalott. Hozzá hasonlóan Ignotus is bűntudattól gyötörve vallotta meg, hogy József Attila „úgy epedt a simogatás után, s kinek ez úgy el is kelt”.

Testvérével, József Etelkával (Etus)

1937. december 3-án Balatonszárszón „elpusztult az emberi értelem” – állítólag ez állt azon a fehér papírlapon, amely József Attila íróasztalán maradt. Többször búcsúzott, Kész a leltár című versével számot vetett életével, és bár jobb hangulataiban visszatért az életkedve, kiadójának budapesti utazás ígéretét lengette be, a magyar irodalom egyik legnagyobb költője elhatározta, hogy véget vet életének: az elfogadott álláspont szerint tehervonat elé vetette magát.

Zelenka Sándor, egy nyolcadik osztályos gimnazista gyermeki hanggal búcsúzott a Szép Szó hasábjain József Attilától: „Nemzett József Áron / Megszült Pöcze Borcsa" / Éltél amíg voltál, / Tested is a porba' / Szétmállik, mint másé / Péteré, Tamásé, / Hiszen ez a sorja.” A Makói Újságban búcsúzóként a következőkkel igézték meg a város hölgyeit: „Régi makói szép szerelmei, titokban vegyék elő akkori verseit József Attilának, azokat, amiket Magukhoz írt, olvassák el titokban, könnyezzék meg és értsék meg most [..]”

Azóta tudjuk, hogy a halhatatlanság jóslata bevált, noha ez – és a posztumusz Baumgarten- (1938) és Kossuth-díj (1948) – már nem vigasztalhatta József Attilát.

előző oldal 2 / 2