A közönség azt hitte, hogy Lincoln merénylőjének felbukkanása a darab része

Az elnök és a háború

Abraham Lincoln nem született jómódú családban, így nem volt eredendően predesztinálva arra, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen belőle. A magas és éles eszű fiú azonban a mostohaanyja hatására, valamint szorgalmas önképzésének köszönhetően aránylag gyorsan emelkedett a társadalmi ranglétrán. Földmérő és ügyvéd is volt, mindkét foglalkozását autodidakta módon sajátította el.

Első politikai tisztsége New Salem postamestersége volt 1833-tól. Ekkoriban a Whig Párt színeiben politizált, és az ő soraikban ült akkor is, amikor Illinois államban képviselővé választották 1834-ben. Amerikában az idő tájt a rabszolgaság kérdése osztotta meg leginkább a társadalmat és a politikai életet, maga a Whig Párt is a belső harcoknak lett az áldozata, noha két alkalommal is megnyerte az elnökválasztást.

Lincoln az újonnan megalakuló Republikánus Párt színeiben szállt versenybe 1860-ban az illinois-i szenátusi székért, és a Stephen Douglasszel folytatott vitái annyira híressé tették a nevét, hogy a veresége ellenére a republikánusok elnökjelöltjévé választották. Az egyik legnagyobb ellenfelét, William H. Sewardot azzal múlta felül, hogy kevésbé radikális abolicionistának gondolták. A demokraták ugyancsak megosztottak voltak, és két jelöltet is elindítottak, úgyhogy Lincoln erős ellenfél nélkül maradt, és begyűjtötte a szükséges elektori szavazatokat.

Hiába lett azonban elnök Lincoln, a rabszolgaság kérdése annyira kettéosztotta az USA társadalmát, hogy a déli államok kiléptek, és megalapították az Amerikai Konföderációs Államokat. A háború kezdetén az erőviszonyok kiegyenlítettek voltak, de az északiak lassan fölénybe kerültek, és az 1863-as gettysburgi csatát követően átvették a kezdeményezést. Lincoln 1864-ben sikeresen újraválasztatta magát elnöknek, és 1865-ben nagyon közel került a polgárháború lezárásához.

A színész és a déliek

Ahogy a déli, konföderációs államokban sem volt mindenki a rabszolgaság feltétlen híve, úgy az északiak között is szép számmal voltak olyanok, akik ellenezték a Lincoln és mások által szorgalmazott rabszolga-felszabadítást. John Wilkes Booth egyike volt ezeknek az embereknek. 1859-ben például önkéntesként volt jelen a rabszolgaság ellen küzdő John Brown kivégzésénél. Polgári foglalkozása azonban a színészet volt, és ezen a téren komoly sikereket mondhatott a magáénak, a korszakban népszerű és ünnepelt színésznek számított. Büntetést is kellett fizetnie azért, amiért St. Louisban a színpadról azt üzente, hogy az elnök és az egész átkozott kormány menjen a pokolba.

A merénylet megszervezéséhez a végső lökést Ulysses Grant tábornok azon döntése adta, amellyel leállíttatta a két hadviselő fél közötti fogolycseréket, mivel a Konföderáció kínzó emberhiányban szenvedett. Booth eredeti terve még arról szólt, hogy elrabolják Lincolnt, elviszik a déliek fővárosába, Richmondba, és ezáltal kikényszerítik a fogolycserét. Színházi kapcsolatai révén Booth értesült arról, hogy 1865. március 17-én Lincoln egy színdarabot kíván megnézni. A tervhez összegyűjtött egy kisebb csapat déliekkel szimpatizáló embert, ám a sorsdöntő napon Lincoln mégsem tekintette meg a darabot. Sőt, a sors iróniája, hogy ugyanabban a szállodában vett részt egy eseményen, amelyben Booth akkoriban lakott.

Az elrablási terv végleg megdőlt, amikor 1865. április 3-án az Unió serege elfoglalta Richmondot, a Konföderáció fővárosát, majd hat nappal később a déliek Appomattoxnál letették a fegyvert. A túszejtésnek így már nem volt értelme, egy merényletnek viszont igen. Booth és társai ugyanis azt remélték, hogy egy merényletsorozattal még megfordíthatják a háború menetét, ezért Lincoln megölése mellett Grant tábornok, William H. Seward külügyminiszter és Andrew Johnson alelnök meggyilkolását is tervbe vették. Miután április 11-én a feketéknek beígérték a szavazati jogot, Booth cselekvésre szánta el magát.

Erre nagyon rövid időn belül adódott egy kiváló alkalom, ugyanis színházi berkekből arról értesült, hogy április 14-én az elnök és Grant tábornok ugyanabban a páholyban lesz a Ford Theatre-ben. Miután a négy célszemély közül kettő egy helyen tartózkodott, így a gyilkosságsorozat kivitelezését nem akarták tovább halogatni.

A külügyminiszter és a merénylője

William H. Seward megölésére Lewis Powell vállalkozott. A külügyminiszter nem örvendett jó egészségnek, mert néhány nappal korábban kocsibalesetet szenvedett. Ennek következtében eltört a jobb karja és két helyen az álla is, és agyrázkódást szenvedett. Lewis Powellnek így aránylag egyszerűnek látszott a dolga, csak el kellett mennie Seward házába, és ott megölni a külügyminiszter.

Amikor bekopogott, és ajtót nyitottak neki, azt a történetet adta elő, hogy Seward orvosa azért küldte őt, hogy új gyógyszert adjon a betegnek. Pechjére azonban Seward nem sokkal azelőtt aludt el, és a lányának, Fanny Sewardnak a naplóbejegyzése szerint aznap érezte magát a legjobban a balesete óta, ezért nem akarták felkelteni. Powell azonban ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen adja be a gyógyszert, ami gyanússá tette őt a háziak szemében, különösen azután, hogy invitálás nélkül lépett be a házba. Fred Seward határozottan próbálta megállítani, mire Powell előhúzott egy revolvert, és tüzelt a másik férfira. A fegyver azonban csütörtököt mondott, Powell viszont egyszerűen leütötte vele Fredet.

A nagy házban azonban még így sem lett volna egyszerű Seward megtalálása, ám a beteg lánya, Fanny a zajra kilépett apja szobájából, hogy csöndre intse a hangoskodókat. Az ekképp nyomra vezetett Powell nem teketóriázott, berontott a betegszobába, a pisztoly helyett immár egy nagy Bowie késsel a szobában tartózkodó katonát is megsebesítette, majd a nyakán és az arcán többször megszúrta a külügyminisztert.

Mivel azt gondolta, hogy sikerrel járt (egyébként nem, mert Seward túlélte a merényletet), még többeket megsebesítve sietve elhagyta az épületet. Akkorra azonban a hosszabb ideig két lóval rá várakozó David Herold elhagyta a helyszínt. A bűnsegéd ugyanis a háziak kiáltásait hallva azt hitte, hogy a merénylet sikertelen volt, és inkább olajra lépett. A várost nem ismerő Powellnek egyedül kellett elmenekülnie. A véres ruháit és a kalapját eldobva Mary Suratthoz igyekezett, akinek a fia a korábbi tervekben részt vállalt. Mivel erről tudott a rendőrség is, felkeresték a házat, ahol Powell munkásként mutatkozott be, ám a megmaradt ruhadarabjai és gondosan ápolt keze gyanússá tették őt. Mary Surrattot korábban letartóztatták, mivel több bizonyítékot is találtak ellene, viszont a nő nem erősítette meg a férfi történetét, ezért Powell is rendőrkézre került.

A Ford Theatre és a nézői

Tették mindezt azért is, mert közben Booth a megbeszéltek szerint végrehajtotta a tervét. Igaz, csak félig, Ulysses Grant ugyanis nem volt a páholyban, mégpedig azért, mert a felesége nem ápolt jó viszonyt a first ladyvel. Így az elnök helyettük Henry Rathbone-t, egy katonatisztet és a feleségét, Clara Harrist hívta meg. Booth pontosan ismerte a darabot, amit játszottak, az Our American Cousint, amelyben ő maga is többször fellépett. A szerencse is a kezére játszott: az elnök őrzésére kirendelt John Frederick Parker a darab közben elment inni a közeli kocsmába.

Az őr távozása után Booth a páholy előterébe lépett, kivárta, amikor a legviccesebb rész következik, hogy a kacagástól ne hallatszódjon a színházban a lövés, s hátulról fejbe lőtte Lincolnt. A páholyban tartózkodó Henry Rathbone megpróbálta megakadályozni, hogy a merénylő távozzon, de Booth kést húzott, és az alkarján megsebesítette a katonát. Ezután felugrott a színpadra, de rosszul számolt, s az esés nyomán eltörött a lába. A közönség felé viszont még képes volt azt ordítani, hogy „Sic semper tyrannis”, vagyis így járnak a zsarnokok. (Ez a mondat egyébként Virginia állam mottója is volt, a szemtanúk egy része viszont egy Déllel kapcsolatos megjegyzést vélt hallani Booth szájából). A közönség későn eszmélt, mert azt hitték, hogy Booth felbukkanása még a darab része volt.

A merénylők sorsa

A másik két merénylet nem sikerült. Michael O’Laughlen Grant tábornok megölésére vállalkozott, de a célpont zárt és jól őrzött kocsiban közlekedett egész nap, esélyt sem hagyva a támadásra. George Atzerodt, akinek az alelnököt, Andrew Johnsont kellett volna megölnie, szintén nem járt sikerrel. Andrew Johnson szállása közelében vett ki szobát. Az akcióhoz bátorságot gyűjtve inni kezdett a hotel bárjában, ahol alaposan le is részegedett. Mivel korábban a személyzetet Andrew Johnson szokásairól faggatta, gyanússá vált. Ezért átkutatták a szobáját, ahol egy revolvert és egy Bowie kést találtak, őt magát néhány nappal később tartóztatták le.

Booth ugyan elmenekült, de nem jutott messzire, április 26-án egy pajtában rajtaütöttek, de nem adta meg magát, ellenállt. A harc során lelőtték (egyesek szerint azonban öngyilkos lett). Elfogott társait, Powellt, Atzerodtot, David Heroldot és Mary Surrattot már július 7-én felakasztották. További elfogott társaikra hosszú börtönbüntetés várt. A merényletsorozattal elérni vágyott északi anarchia nem következett be, és a polgárháború menetében sem történt meg a kitervelők által remélt fordulat.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tél
Múlt-kor magazin 2011

• Rákosi Mátyás 60. születésnapja
• Horthy Miklós születésnapjai, 1919-1944
• Kádár kerek évfordulói
• Hitler áprilisai
• Élet a Niitaka-hegyen túl
• Az ártatlanság kora
• Napóleont megmérgezték?
• Kábítószerek a szocializmusban
• Az elhagyott kastély