Állam az államok felett – így épült ki a középkori egyház hatalma

2018. szeptember 20. 18:44 Múlt-kor

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Katolikus Egyház a világtörténelem egyik legösszetettebb hatalmi rendszerét építette ki a középkor folyamán. Befolyását több, egymással gyakran átfedésben működő struktúra biztosította. Ezek pedig országhatárokon átnyúlva, valamint a világi hatóságoktól függetlenül és azokkal párhuzamosan működve tették a pápaságot a korabeli Európa egyik legfontosabb hatalmi tényezőjévé.

Korábban

A középkori egyház három, egymással sok területen átfedésben lévő, mégis alapvetően különálló hatalmi struktúra működtette. Ezek közül az első volt maga az Itália középső részein szerveződő Pápai Állam, amelyet a pápák épp úgy kormányozhattak, mint az európai uralkodók saját királyságaikat. A pápák világi befolyása kezdetben csak Rómára, illetve a környékbeli területekre terjedt ki, Kis Pipin és Nagy Károly adományai (Ravenna, az úgynevezett Pentapolisz térsége, valamint Toszkána déli része) révén azonban a 8. század végére ez már egy tekintélyes birtokegyüttesnek számított. Az egyházi állam végül Kopasz Károly uralkodása idején szabadult meg a Karolingok fennhatósága alól, így végleg önállóvá vált. A Pápai Állam területe ettől fogva gyakran változott a középkor folyamán, de mindvégig a pápaság szilárd bázisa maradt.

Az egyházi állam mellett az egész keresztény Nyugatot lefedte az egyházszervezet. Ennek alapegységei a püspökök által vezetett egyházmegyék voltak, amelyek az érsekek fennhatósága alatt álló egyháztartományokba tömörültek. Az egyházmegye volt felelős azért, hogy a területén problémamentesen gyakorolják vallásukat a keresztény hívők. Ennek érdekében a püspök gondoskodott a papok oktatásáról, a plébániák működésének ellenőrzéséről, valamint az egyházi javak – elsősorban a tizedjövedelmek – felosztásáról. Ugyancsak ők működtették a helyi egyházi bíróságokat, amelyek a papokat érintő ügyekben voltak hivatottak eljárni.

Az érsekek és püspökök kezdetben meglehetősen nagy önállósággal bírtak egyházmegyéjük vallási ügyeinek intézésében – legfeljebb a rendszeres időközönként összeülő tartományi zsinatok határozatai tudták megmásítani döntéseiket. Mindemellett maguk is számottevő birtokokkal rendelkeztek, és akárcsak a világi földesurak, adót szedtek és saját hadsereget tartottak fenn. Nem meglepő hát, hogy szinte minden európai királyság legfelsőbb vezető rétegében találhatjuk az adott ország főpapjait is.

Az egyházi közigazgatással párhuzamosan működött továbbá szerzetesi közösségek egész Európát behálózó rendszere. A szerzetesek külvilágtól elzárkózó monostorokban éltek és napjaikat szakadatlan imával, tanulással és munkával töltötték. Nem meglepő hát, hogy a – hívők kegyes adományaiból folyamatosan gyarapodó – birtokaikon magas színvonalú termelést tudtak végezni és az egymással folyamatos kapcsolatban álló rendházak kiemelkedő szerepet játszottak a különféle mezőgazdasági innovációk elterjesztéséhez a kontinensen.

Végezetül – az Egyházi Állam és az egyházszervezet mellett – a harmadik eleme a középkori egyház hatalmának a pápaság univerzális lelki joghatósága volt. Egyházfőként a világ valamennyi katolikusát utasíthatta vallási ügyekben, sőt fokozatosan világi kérdésekben – akár egy vitatott trónöröklés esetében – is igyekezték magukhoz vonni a döntés jogát.

A pápaság hatalmának fejlődésében gyökeres változást hoztak a 11. században elindult, úgynevezett gregorián reformok. A pápák fokozatosan nem csak formálisan, hanem a gyakorlatban is magukhoz vonták az ekkorra már hatalmasra duzzadt egyházszervezet kormányzását. A római Kúria vált az egyházi bíráskodás legfelsőbb fellebbezési fórumává, így a pápaság akarata bárhová elérhetett Európában. Ugyanezt a célt szolgálta az, hogy magukhoz vonták az egyházi méltóságok és javadalmak betöltésének jogát is, így – miután győztesen kerültek a császársággal folytatott invesztitúraharcból – a 13-14. századra teljesen megszilárdították fennhatóságukat a keresztény egyházszervezet felett.

A pápai hatalom gyakorlását jól megszervezett adminisztrációs intézmények tették lehetővé. A kancellária gondoskodott a pápai oklevelek elkészítéséről, az Európa minden tájáról beérkező kérvények rendszerezéséről, valamint a pápai bíráskodást a gyakorlatban lebonyolító pápai követek és kiküldött bírák kinevezéséről. A másik fontos intézmény a pápai kamara volt, amely az Egyház pénzügyeit intézte. Ide folyt be a pápaság számtalan jövedelme, így például az egyházi javadalmak betöltése után mintegy illetékként fizetett annáta, vagy éppen a valamennyi papi jövedelemre kivetett pápai tized. Működött ezek mellett a pápai udvar két legfontosabb bírósága, a Rota, illetve a Penitenciária. Előbbi az egyházi bíróságok fellebbezési fórumaként funkcionált, míg utóbbi a legsúlyosabb lelki ügyekben – amelyek alól csak a pápa adhat feloldozást – járt el.