A sarki fényeket okozó geomágneses viharok is elősegíthették a Titanic vesztét

2020. október 8. 17:47 Múlt-kor

Ragyogó sarki fények (pontosabban északi fények) voltak megfigyelhetők 1912. április 15-én éjszaka az Atlanti-óceán északi vidékén, azon a területen, ahol a Titanic elsüllyedt. Új kutatások arra engednek következtetni, hogy az aurora borealist okozó geomágneses vihar megzavarhatta a hajó navigációs és kommunikációs rendszereit, és nagyban nehezíthette a mentési erőfeszítéseket, így esetlegesen hozzájárult, hogy a katasztrófa még több életet követeljen.

Korábban

Számos szemtanú számolt be arról, hogy a katasztrófa éjjelén az északi fény abban a régióban kifejezetten ragyogó volt, írta Mila Zinkova független időjárás-kutató a Weather című szakfolyóiratban megjelent tanulmányában.

Az északi féltekén északi fénynek (aurora borealis), míg délen déli fénynek (aurora australis) hívott fényjelenség akkor keletkezik, amikor a Nap felől érkező, nagyenergiájú elektronokat és protonokat tartalmazó napszél a Föld északi és déli sarkainál behatol a légkörbe. A bolygónk mágneses vonzása miatt is érkező töltött részecskék átadják energiájuk egy részét a földi légkörnek, amelynek különféle összetevőivel ionizálódnak, kölcsönhatásba lépnek az itteni gázokkal. Ennek köszönhetően többféle színű (ibolya, kék, zöld, vörös) fények jelennek meg az égbolton. A töltött részecskék ingadozásokat okozhatnak az elektromos hálózatokban, valamint a rádiókommunikációt is megzavarhatják. Az átlagosnál erősebb napszelek a sarki fényekre is hatással vannak, amelyek így a szokottnál délebbre, illetve északabbra is feltűnhetnek.

A sarki fényt előidéző geomágneses vihar jelentős hatással lehetett a Titanic és a közelben lévő, a bajba került hajó segítségére siető óceánjárók iránytűire és egyéb vezeték nélküli kommunikációjára. Csupán egy pillanatnyi „szakadás” is végzetes lehetett a süllyedő óriás sorsára nézve.

Az északi fények pedig valóban ragyogóak voltak aznap este, ami az erősebb napszél meglétére utal. James Bisset, az RMS Carpathia másodtisztje ezt jegyezte fel 1912. április 12-én este: „nem volt Hold, azonban az aurora borealis úgy csillogott, mint maga a holdfény, amelyet az északi horizont felől lőttek ki”. Közel öt órával később leírt mondatából pedig az derül ki, hogy még akkor is az égen tündököltek a sarki fény zöldes vonalai, amikor a Carpathia elérte a balsorsú Titanic mentőcsónakjait.

A túlélők is arról beszéltek, hogy helyi idő szerint körülbelül hajnali háromkor észlelték mentőcsónakjaikból az égi jelenséget. „A ragyogás nagy ívben látszódott az északi égbolton, miközben halvány szalagokat húzott a Sarkcsillag felé nyúlva” – írta Lawrence Beesley, a Titanic tragédiájának egyik szerencsés túlélője.

Zinkova szerint a geomágneses vihar töltött részecskéi nem csupán látványos égi tüneményt produkáltak, hanem megzavarhatták a Titanic iránytűit is. Mindössze fél fokos eltérés is elegendő lehetett ahhoz, hogy elterelje a hajót a biztonságosabbnak mondható útvonalról és arra a pályára vezesse, ahol a jéghegy várt rá, magyarázta a kutató. „Ez a látszólag jelentéktelennek tűnő változás is eredményezhette azt az apró, útvonalbeli különbséget, amely a jégheggyel való ütközés és annak elkerülése között állt fenn” – tette hozzá.

Különös rádiójelek

Aznap a rádiójelek sem a megszokottak voltak a szikratávírászok beszámolói szerint. Az RMS Baltic óceánjáró például szintén a Titanic viszonylagos közelében hajózott, ám távírójának kezelője nem tudta befogni a balsorsú tengerjáró CQD, illetve SOS vészjeleit, az általuk leadott jelek pedig sohasem értek célt Zinkova szerint. Abban az időben az üzenetek továbbítására rádióhullámokat használtak, méghozzá – a telekommunikáció úttörője, az 1909-ben fizikai Nobel-díjat kapott Guglielmo Marconi javaslatára – a nem nagy távolságra terjedő, ily módon kevéssé hatékony hosszúhullámokat, amelyek hajlamosak voltak az interferenciára is.

Emellett ugyanakkor tudjuk, hogy a Titanic drótnélküli távíró készülékeit kezelő szakembereknek rettentő sok dolguk volt aznap este, ugyanis több tucatnyi táviratot küldtek a hajóról az utasok. A magánüzenetek tengerében az utasok messzemenő kiszolgálása érdekében néhány, jégveszélyről szóló üzenetet is félretoltak, és azokat nem továbbították a parancsnoki hídra.

A későbbi hivatalos jelentések szerint az amatőr rádiósok üzenetei is zavart okozhattak, ugyanis „eltorlaszolták” az étert és így akadályozták, hogy a vészjelzések a közelben lévő más hajókra is eljussanak. Abban az időben nem voltak teljes körű ismereteik a szakembereknek arról, hogy a geomágneses viharok milyen hatással lehetnek a modern, vezeték nélküli kommunikációra. Feltehetőleg ugyanolyan zavart kelthettek, mint a rádióamatőrök interferenciái.

Ha a geomágneses vihar negatív hatása valóban tetten érhető volt, az a tragédia számos aspektusát befolyásolhatta a navigációs hibáktól kezdve a kommunikációsokig bezárólag. Zinkova szerint a mentésükre érkező hajók esetleges késlekedése is az égi jelenséggel járó napszél okozta geomágneses vihar számlájára írható.

Az 1912. április 14-én este 11.40-kor, Új-Fundland partjaitól több mint 600 kilométerre jéghegynek ütköző luxus gőzös három órával később elsüllyedt. A fedélzetén tartózkodó több mint 2200 főnyi utas és legénység közül alig több mint 700 élte túl a tragédiát.