A középkor elit alakulatai: a lovagok

A mai rögbijátékosok erejével vetekedtek

Vajon mi vett rá egy a középkorban élő fiatalt, hogy súlyos vaspáncélt öltsön magára, s állandó veszélynek tegye ki magát a harctereken, ahol bármikor lesújthatott rá egy csatabárd, szíven döfhette egy lándzsa, vagy a messzeségből érkező nyílvessző hatolhatott át a testén. A leendő lovagok sorsa már öt-hat éves korukban eldöntetett, amikor szüleik elküldték fiaikat egy hűbérúr udvarába, hogy annak felügyelete alatt lovaggá váljanak.

A napjainkban kisiskoláskorúnak számító gyermekeket úszás és ökölharcok során edzették férfivé, közben megtanulták használni a lándzsát, a kardot, valamint a tőrt, s elsajátították az íjászat tudományát is. Olykor a sakk vagy a versírás rejtelmeibe is bevezették az ifjakat, akiknek a legfőbb feladata a lovaglás mesteri módon történő elsajátítása volt: az igazi lovagok a lovukat csak a súlypontjuk ügyes helyezkedésével vagy pusztán a combjuk nyomásával is tudták irányítani.

A férfikort hét-nyolc éves képzésük után, 14 éves korukra érték el, amikor átadták nekik a templomban megszentelt kardot. Addig apródokként szolgáltak uruk mellett, akiknek főként a pajzs cipelésében segédkeztek, ezt követően elnyerték a jogot, hogy részt vegyenek a lovagi tornákon. Mivel közvetlen harci tapasztalata keveseknek volt közülük, a tornák kiváló alkalmat nyújtottak arra, hogy elsajátítsák a leghatékonyabb katonai fogásokat.

Az újoncok egészen a XIII. századig a valódi harcok körülményeit élhették át. Az éveken át tartó folyamatos „edzés” során huszonéves korukra megszerzett erejük a mai rögbijátékosokéval vetekedett. Negyvenéves korukra, ha megérték, a súlyos megpróbáltatások, az állandó hadakozás, a túlfűszerezett és zsíros ételek, a jelentős mennyiségű alkohol megtették a hatásukat: életük alkonyára érve a reuma, a romlott fogak, a sajgó hát, belső szervi megbetegedések és a fáradtság volt a fő ellenségük.

Halálos lovagi tornák

A lovagi tornák pompája, ünnepi jellege és − mai szóval élve − fesztiválhangulata egy hosszabb távú fejlődés eredményei voltak. Kezdetben a nemesek egymás között beszéltek meg találkozókat a nyílt pusztában, amelyek gyakran tömegverekedéssé fajultak, és számos halottat vagy súlyos sebesültet eredményeztek. Az egyház folyamatos tiltakozása és a lovagi eszmék fejlődésének hatására aztán civilizáltabb formát öltött a versengés. Fokozatosan elkezdték írásban is rögzíteni a lovagi viadalok szabályait annak érdekében, hogy így biztosítsák a felek egyenlő küzdelmét.

A Heath Ledger főszereplésével forgatott Lovagregény című hollywoodi filmben látottak egyáltalán nem mutatják pontosan a középkor valóságát. A tornákon zajló ütközetek bár nem mentek vérre, s céljuk csupán az ellenfél nyeregből való kiütése volt, a viadalokat a valaha volt legveszélyesebb sportágak közé emelik. A lovagi torna alkalmával rendszeresen zúztak szét fejeket, sebesítettek meg életveszélyesen mellkasokat, valamint nem egy lovag törte nyakát, mikor kizuhant a nyergéből.

A háborúk a középkorban általában szűk időintervallumban zajlottak: a késő nyári vagy kora őszi időszakban, amikor már betakarították a termést, az utak még nem voltak túl porosak, és a hőmérséklet nem volt se túl meleg, se túl hideg, a lovagok ekkor vonultak a középkor legnagyobb csatáiba.

Többezres seregek indultak meg egy-egy szomszédos város, fejedelemség vagy egy egész ország ellen, amelyet éppen az uralkodó vagy a hűbéres ellenségnek nyilvánított. A lovagok, mint a korszak hivatásos katonáskodó rétegének tagjai, egy-egy ilyen hadsereghez csatlakozva igyekeztek bizonyítani harcedzettségüket a hűbérurak előtt, akiktől birtokokra és jövedelemre számíthattak.

A lovagság mint fegyvernem hosszú utat járt be a középkor évszázadaiban. Maga a nehézfegyverzetű lovasság a Karoling-korban jelent meg, de a „jellegzetes lovagi harcmodor”, vagyis az egész testet befedő páncélban, hosszú lándzsával a hóna alatt lóháton rohamozó harcosok alakja a Hódító Vilmos angliai invázióját megörökítő bayeux-i kárpiton tűnik fel először.

A lovagok elsöprő rohamai úgy Európában, mind a keresztes hadjáratok első szakaszában nagy sikerűnek bizonyultak akár jelentős létszámfölényben lévő hadseregekkel szemben is. A százéves háborúban elterjedő új fegyvernemek, így az összehangoltan működő pikás gyalogság és a számszeríjászok azonban végül felülkerekedtek a gyakran fegyelmezetlenül rohamozó lovaghadseregeken.

Lovagok minilovakon

A csapatok időnként egész erődöket is megpróbáltak bevenni, melynek sikere akkoriban kizárólag az ostrom gyorsaságán múlott. Bár többféle ostromgépet használtak, a fő cél a várfalak mögött rekedtek demoralizálása és a félelemkeltés volt. Az ehhez szükséges muníció kiválasztásában a támadók kreativitása szinte határtalan volt: állati tetemeket, méhkasokat, foglyok levágott fejeit, sőt élő foglyokat is berepítettek a várfalon belülre.

A harcmezőn zajló ütközetekben alulmaradó lovagoknak legtöbbször nem kellett az életükkel fizetniük, ugyanis az ellenségnek olykor több hasznot hozott, ha a legyőzött ellenfelet foglyul ejtette, hogy váltságdíjat kérjen érte. A drága fegyverzetét azonban mindenképpen elvette. A több falu árát érő fegyverzetről számtalan tévedés él ma is a köztudatban. A legnagyobb tévhit, hogy a lovagok ólomsúlyú páncélt hordtak.

A fejet évtizedeken keresztül az úgynevezett normann sisak védte, amely a szemeket és a szájat szabadon hagyta. A keresztes háborúk során a XIII. században elterjedt csuporsisak már az egész fejet védte, ám többször is beigazolódott a védőfelszerelés nyilvánvaló hátránya: egy-egy forró nyári napon gyakran többen fulladtak meg vagy kaptak hőgutát a sisak alatt, mint ahányat az ellenség terített le.

Még a kutatók is sokáig úgy gondolták, hogy a harcosok kardja legalább hat-hét kilót nyomott. Ebben az esetben azonban igen kevés lovag lett volna képes tartósan fogni a harci eszközét. Valószínűleg olyan fegyverekkel harcoltak, amelyek 3 fontnál (1,5 kg) nem voltak nehezebbek. A régészek már azt is bebizonyították, hogy a lovak nagyságát is túlbecsültük. A félelmetes lovagok valószínűleg egy mai pónilónál épphogy nagyobb harci lóval vonultak hadba.

Mindezen közkeletű tévedések azonban semmit sem vonnak le abból a tényből, hogy a lovagok élete teli volt veszéllyel. A régészeti tanúságok szerint alig ismerünk olyan lovagsírt, ahol a maradványokon ne lett volna többféle sérülés is: volt, hogy a fél fogsorukat kiverték, a koponyacsontokon horpadások, a kar- és lábszárcsontokon pedig vágásnyomok tucatjai éktelenkedtek, s szinte nem találtak olyan középkori harcost, akinek ne lett volna eltörve valamelyik bordája.

1. A mai rögbijátékosok erejével vetekedtek
2. Bujálkodás, alkohol és zsákmány

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

11. A kiegyezéshez vezető út, a kiegyezés tartalma és értékelése
IV. Politikai berendezkedések a modern korban

• Véreskezű zsarnokból Ferenc Jóska – hét évtized „a birodalom első hivatalnokaként”
• A Magyarországgal való kiegyezés felé mozdította el Bécset a königgrätzi vereség
• Külpolitikai kudarcok kényszerítették Bécset a Kiegyezésre
• Deák Ferenc tollba mondta a húsvéti cikket, hogy kézírását se ismerjék fel
• Ferenc József is fogadta az 1849-ben jelképesen felakasztott Andrássyt
• 10 tény a dualizmus kori Magyarországról
• Egyenes út vezetett a kiegyezéstől Trianonig? – az 1867. évi alku 150 év távlatából
• Kossuth a bukás biztosítékát, mások az ország aranykorát látták a Kiegyezésben
• Megoldódott Sisi koronázási fotóinak rejtélye