A képviselők zöldkalapos szeszcsempésze, George Cassiday

Az alsóházból a felsőházba

A mindig találékony és immár ismert Cassiday így hát újra elkezdte felépíteni üzletét, ezúttal a kongresszus felsőházában. Itt már nem találta annyira kedvére valónak a társaságot, arányaiban azonban ugyanannyi alkoholfogyasztó volt a szenátorok között, mint a képviselőházban. Egyikőjük könyvei mögött tartotta irodájában a szeszt. Az illető sosem italt kért tőle, hanem „új olvasnivalót”, Cassidayről pedig mint „könyvtárosáról” beszélt. A szenátorok többnyire óvatosabbak voltak a képviselőknél – általában titkáraikat küldték „a zöldkalapos emberhez” rendelésükkel.

A csempész arra is választ kapott az egyik „száraz” honatyától, miért szavazott a szesztilalomra, amikor maga is alkoholfogyasztó. „George, tudom, hogy a körzetem elsöprő többségben »száraz«. Az ottani emberek hisznek a szesztilalomban. Amíg akarják, megkapják az összes ilyen jellegű törvényt. Ha eljön a nap, amikor már arra készülök, hogy visszavonuljak a kongresszustól, majd úgy szavazok, ahogy iszom.”

Charles Curtis alelnök (b) és Herbert Hoover elnök 1929-ben

1929-ben Cassiday már négy éve a szenátusban dolgozott, amikor Charles Curtis alelnök tudomást szerzett tevékenységéről, és felszólította a szesztilalom érvényesítésére létrehozott szövetségi rendőri szerv, a Prohibition Bureau fejét, James Dorant, hogy vegye kézbe az ügyet. 1929-ben ráállítottak egy Roger Butts nevű, minden tapasztalatot nélkülöző ügynököt, aki sehogy sem tudott Cassiday bizalmába férkőzni.

A húszéves Butts mindent megpróbált – gyakornoknak adta ki magát, és így kért Cassidaytől alkoholt, a gyanakvó csempész azonban sosem neki szállított közvetlenül. Egy alkalommal még látványosan ittasan is ment be dolgozni, hogy híre eljusson a „zöldkalapos emberhez.” Cassidayre ez azonban éppen a kívánttal ellenkező hatással volt – egy ilyen felelőtlen fogyasztónak nem akart italt eladni.

Végül Butts a legegyszerűbb megoldással járt sikerrel: azt az üzenetet juttatta el Cassidaynek, hogy egy, a Capitolium parkolójában lévő autóhoz hozzon egy megadott időpontban hat üveg gint. Amikor 1930. február 18-án a megbeszélteknek megfelelően megjelent a csempész, a Prohibition Bureau ügynökei várták, és a gin mellett Cassiday „kis fekete könyvét” is lefoglalták, amelyben vásárlóit és rendeléseiket tartotta számon.

„Nem vagyok én teve, sört akarok!” – a szesztilalom ellen tiltakozók feliratokkal és zászlókkal feldíszített autón tüntetnek

Cassidayt 18 hónap börtönre ítélték. Miközben fellebbezésének eredményére várt, nem maradt tétlen – cikksorozatot jelentetett meg évtizedes tevékenységéről a Washington Post című lapban, amellyel az 1925-ösnél jóval nagyobb botrányt robbantott ki. Egyetlen honatyát sem nevezett meg, módszereiről és klientúrája kiterjedtségéről, szokásairól azonban részletesen beszámolt.

A csempész fellebbezését elutasították, így megkezdte börtönbüntetését – a maga módján. A csaknem tíz év alatt felépített kapcsolati hálója lehetővé tette, hogy egyetlen éjszakát se kelljen rácsok mögött töltenie. Saját maga ment reggelente otthonról autóval a börtönhöz, ahol eltöltötte a napot, majd este hazament.

A későbbiekben egy cipőgyárban, majd szállodákban dolgozott Washington környékén. 1967-ben, 74 évesen hunyt el. Tevékenysége cikksorozatán keresztül végleg hiteltelenítette a szesztilalmat támogató kongresszusi erőket. Az 1930-as kongresszusi választásokon aztán a „száraz” republikánus többséget felváltották az immár „nedves” demokraták, innentől pedig gyakorlatilag idő kérdése volt a szesztilalom vége.