Huligánok, jampecek, reakciós sportdrukkerek

2014. július 3. 14:22

60 évvel ezelőtt, 1954. július 4-én szenvedett fájó vereséget az esélyesebbnek tartott magyar válogatott a nyugat-németektől a labdarúgó világbajnokság döntőjében. Idehaza nagy volt a csalódottság, a korban szokatlan módon Budapesten több napig tartó, spontán utcai megmozdulásokra került sor - írja Németh György a Magyar Nemzeti Levéltár oldalán.

Korábban

Út a döntőig

A magyar szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv előzetes nyilatkozata, miszerint a 16 résztvevőből 15 esélyes a végső győzelemre, csupán a túlzott óvatossággal és udvariassággal magyarázható. Ugyan valóban 6–8 csapat indult hasonló esélyekkel, de közülük is kiemelkedett a magyar válogatott, amely több mint négy éves veretlenségi sorozattal a háta mögött – utoljára 1950. május 14-én Bécsben 5:3-mal az osztrákok bizonyultak jobbnak – az olimpiai bajnoki cím védőjeként érkezett Svájcba.

Érdekesség, hogy az a tizenegy játékos, akik nevét minden magyar focirajongó mondókaszerűen bármikor el tudja szavalni – éppen ezért a felsorolástól most el is tekintünk – és amivel ma is azonosítjuk az Aranycsapatot, csak mindössze négyszer lépett együtt a pályára. Akkor miért is ezt tartjuk a klasszikus felállásnak? A magyarázat, hogy az említett négy mérkőzésből az egyik a legendás londoni 6:3 volt.

Összehasonlítva a napjainkban zajló világbajnoksággal, szembeötlőek a lebonyolításbeli különbségek. A 60 évvel ezelőtti selejtezőkben alig indult több csapat, mint ahány a 2014-es brazíliai döntőn részt vett. Az indulókat területi elv alapján sorolták össze és egy, legfeljebb két csapat oda-visszavágó alapon való legyőzése elegendő volt az indulási jog megszerzéséhez. A magyar csapat erejét mutatja, hogy a selejtezőben ellenfélül kapott lengyelek egyszerűen visszaléptek a megmérettetéstől. A legpikánsabb párosítás kétség kívül az ekkor francia fennhatóság alatt álló Saar-vidék összecsapása volt Nyugat-Németországgal.

A csoportküzdelmek sem a ma megszokott módon zajlottak. Abban nem volt különbség, hogy ekkor is négy-négy csapat alkotott egy csoportot, az azonban már jelentős eltérés, hogy ezen belül mindenki csak két mérkőzést játszott, tehát nem találkozott az összes csoportbeli csapattal. A magyar válogatott könnyedén vette az akadályokat: a háborúból épp hogy csak kilábalt Dél-Koreát 9:0-ra, a nyugat-németeket pedig 8:3-ra verte. Utóbbi meccs kellemetlen hozadéka volt, hogy Puskás súlyos sérülést szenvedett, így a következő két mérkőzést kihagyva már csak a döntőn léphetett legközelebb pályára, illetve az is, hogy a magyar vezetés nem kapott valós képet az ellenfél játékerejéről.

A döntő eredményének utólagos ismeretében mindenképp meglepő a németek nagyarányú veresége, főleg úgy, hogy a mérkőzés utolsó fél órájában emberelőnyben játszottak. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Sepp Herberger, a német szövetségi kapitány nem a legerősebb összeállításban játszatta a csapatát. Ők az első meccsen legyőzték Törökországot, de a törököknek lényegesen kedvezőbb volt a sorsolásuk, hiszen a záró meccsen a győzelem esélyével léphettek Dél-Korea ellen a pályára.

Mivel azonos pontszám esetén nem a később megszokott mutatókat – gólkülönbség, egymás elleni eredmény – vették figyelembe, hanem a holtversenyben álló csapatok újra megmérkőztek egymással, így a koreaiak ellen borítékolható török győzelmet feltételezve Herberger a legjobbjait pihentette az első magyar-német meccsen. A megismételt mérkőzést jelentős különbséggel, 7:2-re meg is nyerték a törökök ellen.

Az Országos Levéltárban őrzött iratok között a labdarúgó világbajnoksággal kapcsolatosan fennmaradtak a Magyar Népköztársaság berni követségének jelentései. Ezekből megtudhatjuk, hogy a követség egy munkatársa szinte állandóan a válogatott csapat mellett tartózkodott, és segített megoldani bármiféle felmerülő problémát. Ha kellett, tárgyalásokat folytatott a szervezőbizottsággal, kijavíttatta az autókat, fél áron benzint szerzett hozzájuk, edzőmeccsekkel kapcsolatosan egyeztetett és „tapintatosan közbelépett, ha esetleg fáradt labdarúgóink viselkedése a lakossággal szemben nem volt elég barátságos.” A követség a világbajnokság ideje alatt jelentős propaganda tevékenységet folytatott: Baselben a magyar sportot bemutató kiállítás nyílt, emellett a helyi sajtót folyamatosan ellátták a labdarúgó válogatottról szóló anyagokkal.

A döntő után egy hónappal készül, akkor „szigorúan titkos” minősítést kapó jelentésben hosszasan taglalták a csapat szállásán tapasztalt negatív jelenségeket. A jelentés szóvá teszi, hogy a solothurni Krone Szállót a csapat megérkezése után azonnal ellepték a külföldön élő disszidens magyarok, „[...] akik kifejezett ellenségei a népi demokráciának. Bosszantó és szinte rossz volt nézni, hogy ezekkel a kifejezett ellenségekkel naphosszat ültek játékosaink a szálloda vendéglőjében, vagy halljában és jól érezték magukat velük, sőt nem egyszer még kártyáztak velük. [...] Tapasztalatunk az volt, hogy nemcsak hogy nem lehetett a játékosokat távol tartani ezektől, hanem játékosaink még sajnálták is őket, hogy szegény fiúk, nem mehetnek haza.”

A követség és a csapat között feszültséget okozott a meccsbelépők elosztása. A követség közvetlenül a FIFA-tól kapta a tiszteletjegyeket, meccsenként 600-at, ezekből részesültek a játékosok, a baráti követségek és mindenki, aki a követséggel jó kapcsolatokat ápolt. A követi jelentés nehezményezte, hogy a csapat tagjai az őket illető belépőket a körülöttük legyeskedő disszidenseknek adták, így míg azok esetenként a legjobb helyeken ülve nézhették a mérkőzéseket, addig a kiküldött diplomaták a fedetlen lelátókon áztak az esőben.

következő oldal 1 / 2