Az Északi-sarkot is felolvasztották volna a szovjetek

2013. május 6. 19:21

A meleg, felolvadt Északi-sark képe a 19. század óta izgatja a mérnökök fantáziáját. Senki nem állt elő azonban ambiciózusabb, az Arktisz felolvasztását célzó tervvel, mint a szovjet tudós, Petr Mihajlovics Boriszov, aki a Bering-szorosnál egy, az óceánok áramlatát megváltoztató duzzasztógátat álmodott.

Korábban

A hidegháború azon az elven alapult, hogy a két szuperhatalom – az Egyesült Államok és a Szovjetunió – közvetlenül nem csapott össze egymással, akik így vagy szövetségeseik támogatásával, vagy a másik oldal csatlósainak megtámadásával riogatták az ellenséget az állandó nukleáris fenyegetettség árnyékában.

A háborús célokat gyakran elképesztő elméleti tervekkel igyekeztek elérni, amelyek gyakran csak első hallásra tűntek lehetetlennek, sokuk mára már nem kelt nagy csodálkozást. Ilyen volt például még a második világháborúban az atombomba elérését célzó Manhattan-terv vagy később az űrverseny, amelynek külön fejezete volt a holdraszállás és a Ronald Reagan által meghirdetett csillagháborús terv.

Az Egyesült Államoknak is megvoltak a maga hidegháborús ötletei – például az 1961-ben induló, 770 millió dollárba kerülő, békés célú ún. Ekevas-projekt (Project Plowshare), amely során a Hirosima és Nagaszaki fölött felrobbantott atombombáknál ezerszer nagyobb erejű hidrogénbombákat alkalmaztak volna, és nem egyet-egyet, hanem sorozatban –, ám a Szovjetunió még nagyobbat akart álmodni: felolvasztani az Északi-sarkot, ami minden valószínűség szerint világszerte óriási károkat okozott volna.

A szovjetek ezt halálosan komolyan gondolták. A mai napig Oroszország a maga 17 millió négyzetkilométerével a legnagyobb területű állam a világon, az egykori Szovjetunió pedig még ennél is hatalmasabb volt: több mint 22 millió négyzetkilométerre terjedt ki fennhatósága. A hatalmas ország rengeteg természeti erőforrással rendelkezett, ám megközelítésük a jég miatt igen költséges és bonyolult volt – ahogyan ma is. A sarkvidék és Szibéria kőolajtartalékai döntő fontosságúnak bizonyultak a szovjet gazdaság növekedésében, ám kitermelésük egy esetleges felmelegedés során hatékonyabbnak és lényegesebben könnyebbnek tűnhetett.

Amikor a jég torlaszolja el a Bering-szorost

A gazdasági versenyben Amerika után kullogó szovjetek – Petr Mihajlovics Boriszov orosz tudós elmélete nyomán – Szibéria jég fogságából történő kiszabadítását vették a fejükbe. Az eszement terv lényege, hogy egy méretes, az óceánok víztömegeit megkavaró propellerekkel felszerelt gátat építettek volna a szovjet birodalom keleti felétől egészen Alaszkáig, tehát az USA és a Szovjetunió partjait összekötő Bering-szoros bizonyos pontjára, amivel a Golf-áramlat irányát módosították volna oly módon, hogy a világot átszelő, az éghajlatot nagymértékben befolyásoló áramlat a meleg, sós vizet az északi területekre sodorja, amivel az Arktiszt felmelegíti, hónapok alatt elolvasztva ezzel az északi földek jegét.

Tudományos szempontból a 70 milliárd rubelre (akkor körülbelül 16 milliárd dollár, ma mintegy 138 milliárd dollár) rúgó terv csak elsőre tűnik nevetségesnek, hiszen az óceánokon átszáguldó áramlatok változásai mindig is következményekkel jártak; például 50 millió évvel ezelőtt az Arktiszon nem jegesmedvék tanyáztak a véget nem érő télben, hanem pálmafák tették szebbé a látványt. Tehát a gigantikus gátnak bizonyosan lettek volna – szovjet szempontból – hasznos következményei, ám valószínűleg a Föld többi része elpusztult volna.

Boriszov arról álmodott, hogy a terv megvalósításába az Egyesült Államokat, Kanadát, Japánt és Észak-Európát is bevonja, hiszen elvileg mindannyian részesültek volna a melegebb éghajlat kedvezőbb hatásaiból. Meglepő módon az USA nem zárkózott el a kérdéstől, s az 1960-as elnökválasztási küzdelem során mind John F. Kennedy, mind Richard Nixon elnökjelölt érdemesnek tartották a „Szibéria-Alaszka-gáttal” tervvel való foglalkozást, amiből szerencsére végül semmi nem lett.