Aligha van olyan, gimnáziumot végzett magyar felnőtt, aki ne találkozott volna Windisch-Grätz idézetével, ám a valóság egész más, mint a sokáig hitt mítosz.

„A lázadó csordákat Kápolnánál iszonyú mennyiségben találtam; de szétszórtam őket, s a legnagyobbrészt megsemmisítettem. A maradék a Tiszán keresztül menekült. Remélem, hogy néhány nap múlva Debrecenben leszek, s a pártütés fészkét hatalmamba kerítem.” Aligha van olyan, gimnáziumot végzett magyar felnőtt, aki ne találkozott volna ezzel az idézettel vagy annak valamilyen változatával. Az idézet Alfred zu Windisch-Grätz hercegtől, császári királyi (cs. kir.) tábornagytól, a magyarországi cs. kir. hadsereg fővezérétől származott (volna), s jól illusztrálta (volna), hogy a dölyfös herceg a maga elbizakodottságban mennyire túlértékelte az 1849. február 26-27-én vívott kápolnai csata eredményét.

A hadijelentés túlzott magabiztosságával szemben pedig ott áll tényként, hogy a cs. kir. haderő elővédje már február 28-án, Mezőkövesdnél súlyos veszteségeket szenvedett, illetve, hogy Windisch-Grätz sem márciusban, sem később nem járt a hadserege élén Debrecenben, ahogyan a Tiszán sem kelt át. Sőt, alig másfél hónap múlva a „lázadó csordák” őt magát kergették Budapestig, s a tavaszi hadjárat első három összecsapása végül a beosztásába került, mert I. Ferenc József leváltotta őt a hadsereg éléről.

A magyar történeti munkák többsége (a sajátjaimat sem kivéve e sorból) készpénznek vette e hadijelentést, illetve azt, hogy ennek tartalma ragadtatta hibás következtetésekre I. Ferenc József császárt és az udvari köröket, amelyek a jelentés vétele után elérkezettnek látták az időt az alkotmányosság és abszolutizmus között folyó küzdelem végleges rendezésére. Így 1849. március 4-én az uralkodó maga adott alkotmányt népeinek. Oktrojált, azaz felülről erőltetett alkotmányt, amely megszüntette az eddigi territoriális különbségeket, erősen centralizált államot hozott létre, s mintegy mellékesen részekre osztotta Magyarországot is.

A császári alkotmány kiadását követően nem volt már szükség a morvaországi Kremsierben ülésező Birodalmi Gyűlésre, amely szintén egy alkotmányterv kidolgozásán munkálkodott. Ez az alkotmányterv azonban az uralkodót korlátozni kívánta, s érvényesíteni akarta a kormány parlamentáris felelősségének eszméjét. Így az uralkodó 1849. március 7-én katonai erővel feloszlatta a parlamentet, hogy aztán 12 évig össze se hívja azt.

Bár az olmützi oktrojált alkotmány soha nem lépett hatályba (egyelőre a háború végéig, a háború végén pedig az utolsó ítéletig halasztották el bevezetését), a téves reakció hasonlót okozott a másik oldalon is. Kossuth ugyanis 1849. április 14-én, a tavaszi hadjárat első sikerei után erre válaszul mondatta ki az ország függetlenségét és a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház trónfosztását. Azaz, végső soron Windisch-Grätz téves helyzetértékelése, s ennek olmützi elfogadása okozta azt, hogy a két fél közötti megbékélés utolsó esélye is elveszett.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. ősz számában olvasható.