Edmund Backhouse ópiumködös kínai memoárja

2011. május 10. 09:31 MTI, The New York Times

Sir Edmund Trelawny Backhouse angol nemesről sok minden ismeretes. Azon kevés európaiak egyike volt, akik a 20. század elején a kínaiak között éltek, és írásai komoly befolyást gyakoroltak arra, hogy miként látták Pekinget a Nyugaton. De ködösebb mozzanatok is körbelengik személyét, például az az állítása, hogy viszonya volt mind Oscar Wilde brit költővel, mind Ce Hszi (Cixi) kínai császárnővel.

Korábban

Karrierjének csúcsán Backhouse az orientalisztika tekintélyes szakértőjének számított. A londoni Timesnak dolgozott kutatóként és fordítóként, Kínáról írott könyvei bestsellerek voltak. J. O. P. Bland újságíróval együtt vetette papírra 1910-ben China Under the Empress Dowager (Kína az özvegy anyacsászárnő idején), illetve 1914-ben az Annals and Memoirs of the Court of Peking című könyvet a császári udvar életéről. Az előbbinek meghatározó szerepe volt abban, ahogy megítélték Ce Hszi alakját a 20. században.

Egyes forrásairól és állításairól azóta bebizonyosodott, hogy csalárdak voltak, és a történészek véleménye megoszlik abban, mennyire lehet komolyan venni állításait. Két hongkongi kiadó azonban nemrég bejelentette, hogy angol és kínai nyelven közzéteszi Backhouse egy eddig kiadatlan kéziratát, amely szerzője szerint emlékirat. A szexuális szempontból szókimondó Décadence Mandchoue (Mandzsu dekadencia) 1943-ban íródott, amikor Backhouse már halálos beteg volt. Feleleveníti benne fiatalkorát, amikor a pekingi melegek törzshelyeit látogatta, és - mint írta - kipróbálta a császári udvar buja életét is. Az 1898 és 1908 közötti időszakban zajló történet a Szűzi Gyönyörök Házának elnevezett mulatóban kezdődik, amelyben hercegek és más magas rangú személyek fiatal férfiak szexuális szolgáltatásait vették igénybe.

Az emlékiratot főleg Hongkongban tervezik forgalmazni, korlátozott számban az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is terjesztik majd, de magában Kínában már kevésbé. Peking nyíltan nem tiltotta be a könyvet, de az ottani kiadók vonakodnak attól, hogy a cenzorokkal csatázzanak közléséért. Pao Pu (Bao Pu), a kötetet Hongkongban publikáló New Century Press cég vezetője szerint a pekingi társintézmények el voltak ugyan ragadtatva, ám a terjesztés érdekében ki kellene hagyniuk a szexuális jellegű jeleneteket, márpedig azok teszik ki a könyv harmadrészét.

A Backhouse könyvében szereplő özvegy anyacsászárnő 47 éven át Kína de facto uralkodója volt. A szerző akkor találkozott vele, amikor közreműködött a palotából elrabolt műkincsek restaurálásában. A császárnő magán audienciára hívta, és állítólag panaszkodott neki a külföldi diplomaták barbár magatartása miatt. Mindezt független forrásból nem lehet megerősíteni.

Még kevésbé azt az állítólagos viszonyt, amely úgy kezdődött a könyv szerint, hogy Backhouse-t, illetve a könyvben szereplő, rá emlékeztető személyt eunuchok mosdatták le és parfümökkel illatosították, majd behívták a 69 éves császárnő hálószobájába, hogy ott teljesítse azokat a feladatokat, amelyeket a hálószobában szoktak. A férfi emlékiratai szerint a viszony 1908-ig, Ce Hszi 73 éves korában bekövetkezett haláláig tartott.

A Mandzsu dekadenciát az író néhány hónappal halála előtt fejezte be. A memoárt svájci orvosa, Reinhard Hoeppli felkérésére írta, ám sohasem adták ki. A kézirat eljutott Hugh Trevor-Roper brit történészhez, aki úgy döntött, hogy nem jelenteti meg, viszont felhasználta abban az életrajzban, amelyet ő maga írt A pekingi remete: Sir Edmund Backhouse titkos élete címmel. A könyv csalóként festi le a nemes embert, és mindeddig ez volt az utolsó szó a különös orientalista történetében.

Backhouse szövege 1943-tól az oxfordi Bodleaian könyvtár polcain porosodott egészen addig, amíg Derek Sanhaus, az Earnshaw Books kiadó főszerkesztője rá nem bukkant egy másik szerző kéziratának keresése közben. Ő úgy döntött, hogy publikálja az érdekes könyvet. "Két oka volt annak, hogy a kézirat feledésbe merült. Az egyik az, hogy Trevor-Roper tönkretette a szerző hírnevét. A másik a kézirat kendőzetlen szexuális leírásaiban keresendő" - mondta a The New York Timesnak Pao Pu.

Trevor Roper szerint a memoár történelmileg értéktelen, továbbá sznob és pornográf iromány. Ráadásul több nyelven is beszélő szerzője keveri a francia, a latin és a kínai nyelvet, egyes részek megértése még azok számára sem könnyű, akik értik ezeket a nyelveket. Ami a történelmi hitelességet illeti, az új kiadók is elismerik, hogy talán nem minden igaz benne, viszont azt hangoztatják, hogy a könyv értéke a részletekben rejlik, főleg olyan vonatkozásokban, amelyekről nem sok részlet maradt fenn.

Bret Hinsch, a tajvani Fo Guang Egyetem tanára, aki könyvet írt a kínai homoszexuális hagyományokról, megjegyezte, hogy míg Japánban több száz könyv dokumentálja a kor homoszexuális gyakorlatát, Kínában nem illett, sőt szégyenletes volt a nemi életről írni, "különösen ha valaki a társadalmilag alacsonyabb helyzetű egyénekkel való érzelmi kapcsolatról számolt be". Márpedig ezek a kapcsolatok jobbára a gazdag nagyurak és a házaikban alkalmazott fiatal operaénekesek között jöttek létre - a pekingi opera és változatai különleges műfajt jelentettek Kínában, művelőinek társadalmi státusa a cirkuszi artistákéhoz volt hasonlítható.

Az amerikai lap szerint a Mandzsu dekadencia olyan regényes memoárnak tekinthető, amelynek részletei tényleg a való életet tükrözik, de az egész történet inkább azt mutatja, hogy a szerző meg akart felelni a Kínáról alkotott európai sablonoknak - ezért festette le erotikus, ópiumfüstös fantáziavilágnak.

Hinsch szemében azonban rejtély, miért hajlanak az európaiak közül oly sokan arra, hogy elhiggyék ezeket a botrányos történeteket. "Ki adna hitelt egy kínai beszámolójának, aki azt állítaná, hogy elutazott Európába, és Viktória királynő befogadta az ágyába?" - tette fel a kérdést a tajvani.