Kínai Nemzeti Múzeum kínos emlékek nélkül

2011. május 6. 08:48 The New York Times, MTI

A gondosan újjárendezett Kínai Nemzeti Múzeumban a világ leggyorsabban felemelkedő hatalmának újkori történelme iránt érdeklődő látogatók megtalálhatják azt a kalapot, amelyet 1979-ben Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping), az ország legtekintélyesebb vezetője viselt amerikai látogatása során, és azt a hangosbeszélőt is, amelyen át Hu Csin-tao (Hu Jintao) elnök a 2008 évi földrengés után a nehézségek legyőzésére mozgósította a népet. Ám ha példának okáért az országot 1966-76-ban feldúló, sok millió ember életét követelő "kulturális forradalom" politikai küzdelmei után érdeklődik valaki, akkor az áprilisra felújított hatalmas múzeum egy eldugott sarkát kell felkutatnia, ahol csupán egyetlen fotó és három sornyi szöveg utal az időszakra - írja az intézményben tett látogatáson szerzett tapasztalatairól beszámolva a The New York Times hasábjain Ian Johnson Pulitzer-díjas újságíró.

Korábban

Kína több mint egy évtizedet és csaknem 400 millió dollárnak - 72 milliárd forintnak - megfelelő összeget fordított arra, hogy Nemzeti Múzeumát a kínai történelem és kultúra leglátványosabb bemutatójává változtassa, olyan intézménnyé, amely 191 ezer négyzetméterével a világ legnagyobb múzeuma egyetlen tető alatt - és még a 2008-as olimpiai játékoknál is jobban érzékelteti az ország növekvő hatalmát.

Egy hagyomány azonban mozdíthatatlanul tovább él: Kína nem néz szembe saját történelmével. A múzeum nem annyira az átfogó kutatás, felfedezés és kreativitás terméke, mint inkább a kommunista párt arra irányuló erőfeszítésének megtestesülése, hogy ellenőrizze a történelemfelfogást, és elfojtsa az eltérő véleményeket, még azokat is, amelyek az országot vezető elit körében forognak. De azt is jól érzékelteti, hogy milyen nehéz dolga van Kínának akkor, amikor olyan kulturális intézményeket kíván létrehozni, amelyek felérnek gazdasági eredményeivel.

Az újjáépítés évekkel tovább tartott a tervezettnél, mert folyamatosan alkalmazkodni kellett a politikai fordulatokhoz és a változó szempontokhoz, amelyeket nem egyszer magas rangú politikai vezetők képviseltek. A hatóságok elvetették azokat a javaslatokat, amelyek értelmében állandó történelmi rész foglalkozott volna a kommunista rendszer első éveiben történt katasztrófákkal, különösen az úgynevezett nagy ugrással, az 1958-61 közötti politikai kampánnyal, amely egyes becslések szerint több mint 20 millió halálos áldozatot követelő éhínségbe, gazdasági összeomlásba torkollott. Más vezetők a kulturális forradalom őszinte értékelésének is külön részt szántak volna, de arra sem került sor.

Ehelyett az újkori Kínáról szóló rész ugyanúgy a párt sikereire koncentrál, mint az átrendezés előtt. Egy másik állandó kiállítás a régi Kína történelmét mutatja be, ugyancsak idealizált változatban, felemelő módon ábrázolva, miként fogtak össze a különböző etnikai csoportok a "ragyogó vívmányok" eléréséhez. "Azt, hogy mi a történelmi igazság, a párt akarja meghatározni - mondta az amerikai lapnak Jang Csi-seng (Yang Jisheng) történész, akinek a nagy ugrás okozta éhínségről szóló könyvét Kínában betiltották. - Attól tartanak ugyanis, hogy ha engedélyeznék az egymásnak ellentmondó változatokat, a párt legitimitása válna kérdésessé."

Nem Kína az egyedüli ország, amely úgy tárja fel múltját, hogy az kiváltja a független történészek ellenvetéseit - az amerikai múzeumokban például büszkén ábrázolják az ország nyugati terjeszkedését, a Vadnyugat meghódítását, de éppen csak hogy érintik az amerikai indiánok sokaságának ezzel együtt járó kitelepítését és megölését. De ha ez igaz is, Kínával kevés ország kelhet versenyre a múlt szürke foltjainak eltüntetésében, közvéleménye nemigen találkozik történelmének olyan feldolgozásával, amely különbözne a pártpropagandától. Ez magyarázza, hogy bizonyos nacionalista nézetek népi támogatottsága még a párt saját álláspontjánál is erősebb, és hogy például sok kínai elképed azon, hogy a tibetiek vagy az ujgurok elégedetlenek lehetnek a pekingi fennhatósággal.

"Kínában egy nyilvános történelmi múzeum csak ritkán szól a múltról - magyarázta Hung Csang-taj (Hung Chang-tai) hongkongi professzor. - Mindig a párt aktuális szándékait érzékelteti, azt, hogy mit szeretne bemutatni magáról."

A múzeum eredetileg is a kommunista párt történelmi hagyományának őrzésére szolgált. Vang Je-csiu (Wang Yeqiu), az intézmény első igazgatója emlékirataiban például megemlítette, hogy amikor a kommunista csapatok 1949-ben elfoglalták Pekinget, az egyik börtönben rögtön megkeresték azt az akasztófát, amelyen 1927-ben kivégezték a párt egyik alapítóját - ez vált a múzeum gyűjteményének első darabjává. Ám már az intézmény 1959-es megnyitását is megzavarta az a probléma, amely mindmáig jelen van: a politika. Csou En-laj (Zhou Enlai) miniszterelnök a felavatás előtt meglátogatta a tervezett kiállítást, és erőteljesen kifogásolta, hogy az nem hangsúlyozza eléggé a "vörös vonalat", az ország legfőbb vezetőjének, Mao elnöknek a politikáját.

Az ezután következett évtizedekben a múzeum hosszabb időn át tartotta zárva kapuit, mint nyitva. Hivatalosan 1961-ben nyílt meg, aztán 1966 tavaszán, a kulturális forradalom kibontakozásakor bezárt, majd 1979-ban újra látogatható lett - aztán ez még többször ismétlődött. A legújabb történelemről szóló rész 2001-ben végleg becsukta kapuit, mivel a hivatalosságok egyre inkább olyan anakronizmusnak tekintették, amely nem az ország modern arculatát sugározza a külvilágba. Peking 2001-ben nyerte el a 2008-as olimpia rendezési jogát, és a hatóságok világszínvonalú múzeumot akartak létrehozni a játékok idejére.

A Tienanmen-téren abban az időben két múzeum is volt, az egyiket a régi Kínának, a másikat a forradalom történetének szentelték. 2003-ban Nemzeti Múzeum néven egyesítették őket. Az illetékesek nemzetközi pályázatot írtak ki, amelyet a Gerkan, Marg und Partner nevű német cég nyert meg. Az általuk tervezett épület hatalmas átriumában be lehetett volna mutatni az ország múltjának és jelenének legfontosabb eseményeit és helyszíneit. Az építkezésnek 2005-ben kellett volna indulnia.

A felsőbb vezetők kifogásai nyomán azonban elvetették a tervet. Az új koncepció kidolgozása többéves halasztást szenvedett. Végül az elgondolásból csak a 230 méter hosszú , 30 méter magas nagycsarnok maradt meg, amely a két régi szárnyat köti össze, az eredetileg nyitott tér helyét pedig mára hatalmas új épület foglalja el. Tien San-ting (Tian Shanting), a múzeum külügyi osztályának vezetője ezt azzal indokolta, hogy "sok a bemutatni való, és ehhez szükség van a térre". "Nem az a fontos, hogy a múzeum a legnagyobb legyen, ám a kínai kultúra ötezer éves , és így nem baj, hogy a legnagyobb" - érvelt. Végül 2009-ben kezdődött meg a munka, és a megnyitást 2011-re halasztották. A gyűjtemény egy részét március végétől lehet látogatni, a történelmi részt április 15-től.

Ez az utóbbi, a történelmi Kínának szentelt óriási anyag több ezer évet tekint át, meglehetősen kényes ideológiai feladattal: a kínai dinasztiák szerinti csoportosításban azt kívánja demonstrálni, miként működött együtt történelmének egész menete során a ma az országban élő valamennyi, összesen 56 nemzetiség. Még az országot a 12. században meghódító mongolok is ebben az összefüggésben jelennek meg - a mai multikulturális ország előfutáraiként.

"Ez a múzeum figyelmen kívül hagyja a konfliktusokat, amit az igazi történelemírás nem tehet meg" - fejtette ki a Pekingi Egyetem egyik régésze, aki tekintettel a téma érzékeny mivoltára azt kérte, hogy ne írják ki a nevét. A professzor hozzáfűzte, hogy "ezt az anyagot nem valódi történelemnek tekintem, hanem propagandának."

Az előkészítésben részt vett tudós szerint szóba kerültek más lehetőségek is, de végül a párt propagandaosztályának illetékesei úgy döntöttek, hogy a múzeumnak az "értékes tárgyakra" kell helyeznie a hangsúlyt. 2520 ilyen kiállítási tárgy látható benne, közülük is külön számon tartják az "első osztályú értékes tárgyakat" - összesen 521-et. A múzeum másik állandó kiállítása A megfiatalodás útja címet viseli. Az 1839 évi első ópiumháborútól napjainkig eleveníti fel Kína történelmét, és központjában a politika áll. Az előző újkori anyagot is nyilvánvaló leegyszerűsítés jellemezte, ez alól a mai kiállítás sem kivétel.

A minden kínai által az elemiből ismert általános történet szerint Kínát megalázták a hódító nyugati hatalmak, majd jó szándékú, de a kiutat helytelen irányban kereső hazafiak harcba bocsátkoztak velük, míg csak a kommunisták át nem vették az irányítást. Az ő törvényszerű győzelmük indította el Kína talpra állását. A kommunista hatalom első 30 évében megkezdődött "a szocializmus építése", majd a Teng irányította reform kibontakozása óta eltelt 30 évben kibontakozott az ország fellendülése. Azt nem magyarázzák meg, hogy miért hagytak fel a hetvenes évek végén a központosított tervgazdálkodással, pontosabban azt, hogy micsoda drámai változások mentek végbe, tulajdonképpen meg sem említik.

Az 1989 évi Tienanmen-téri tüntetésekről és drámáról sem tudhat meg semmit a Tienanmen-téren álló múzeum látogatója, és persze Csao Ce-jang (Zhao Ziyang) kegyvesztett pártfőtitkárról sem, aki részt vett a gazdasági reformok bevezetésében, de az 1989-es események után elvesztette posztját. Látható viszont az a gyémántokkal kirakott kétélű kard, amelyet Hugo Chávez venezuelai elnök ajándékozott Hu Csin-tao pártelnöknek…

Egyes kínai látogatók nem titkolják, hogy többet vártak a kiállítástól, főleg a kommunista hatalom első 30 évéről - például azért, mert akkor jobban össze lehetne hasonlítani a múltat azzal, amit a jelen nyújt. Mások viszont azt hangoztatják, nem érte őket meglepetésként, hogy azokról az időkről keveset látnak. "Ami azokban az években történt, javarészt hiba volt" - jegyezte meg egy Vang Csü-seng (Wang Juseng) nevű asszony az amerikai lap tudósítójának.