Első hallásra az agrártörténet nem tűnik egyszerű és könnyű témának.

Az biztos, hogy nem egy „trendi” téma, itthon semmiképpen sem az. Annak idején, amikor 1993-ban témát választottam a doktorimhoz, s eldöntöttem, hogy a hatalom és a parasztság közötti érdekérvényesítési konfliktusokat, kompromisszumokat vizsgálom a Kádár-korszakban, többször megkaptam az ismerőseimtől: „Megőrültél, kit érdekelnek a téeszek? A rendszerváltással a történelem süllyesztőjébe kerültek!” Én viszont éppen abban láttam a nagy lehetőséget, hogy a szocialista termelőszövetkezetek egy lezárt korszak részévé váltak, miközben a korábban titkosított levéltári anyagok felszabadultak, s még éltek a korszak szemtanúi. Azt kell mondjam, hogy az élet végül engem igazolt, nekem soha nem volt gondom azzal, hogy egy ilyen témával rendszeresen kapjak meghívásokat nemzetközi konferenciákra. Külföldi publikálási lehetőségben sem volt sose hiány. S igazán nagy elismerésként éltem meg, hogy ősszel, amikor Brighton-ban részt vettem egy nagyszabású agrártörténeti konferencián, a kollégáim engem választottak az akkor megalakult European Rural History Association nevű szervezet kelet-európai képviselőjévé.

Milyen műhelytitkok kapcsolhatók a téeszek kutatásához?

Én egy nagyon szerencsés generációhoz tartozom, nemcsak a kibővült kutatási lehetőségek miatt, hanem azért is, mert a korábbi ideológiai tabuk eltűntek. Így teljesen más logika szerint kezdtem el vizsgálni a téeszeket, mint azt korábban lehetett. A kulcsfogalmat számomra az érdekérdekeltség jelentette. A kommunista pártnak nagyon határozott elképzelése volt a társadalom érdektagozódásáról. Hármas hierarchia volt érvényben, s ebben a párt által képviselt „össznépi” érdek volt az elsődleges, s így a csoport és az egyéni érdek csak ennek alárendelve érvényesülhetett. A társadalmat az államszocializmusban is bonyolult érdekviszonyok és érdekkonfliktusok jellemezték. Az ideológia és a valóság között a legnagyobb eltérés épp a mezőgazdaságban és a vidéki társadalomban jelentkezett. Az 56-os trauma után mind a politikai vezetésnek, mind a parasztságnak le kellett vonni a következtetéseket. A parasztságnak és az egész magyar társadalomnak oly mód, hogy magunkra hagytak bennünket, a Nyugat nem segített. A hatalomnak pedig azt, hogy hol van a tűrésküszöbe az embereknek, azt is, hogy nem lehet távoli jövőbe helyezni az életszínvonal emelkedését. Ezt szokták jóléti paktumként emlegetni. Kádárék politikai legitimációját az életszínvonal-politika pótolta, ami az ötvenes, hatvanas évek fordulóján a megfelelő élelmiszer-ellátást jelentette. Ezért lett stratégiai jelentősége a mezőgazdaságnak, s ezért kerülhettek előtérbe a 60-as évek elején olyan politikusok a pártvezetésben (pl. Fehér Lajos), akik felismerték, hogy a sztálini kolhoz-modell kudarcot vallott nálunk. S ahhoz, hogy a lakosságot ne importból kelljen ellátni, teret kell engedni a parasztság kezdeményezéseinek.

Keresztul tudták vinni az akaratukat?

Igen, lépésről-lépésre, de azt is hangsúlyozni kell, hogy ebben óriási helyi eltérések voltak. Ahol nagyon „vonalas” volt a megyei, járási vezetés, ott azt vallották: „ami nincs kifejezetten megengedve, az meg van tiltva”, ahol viszont reformszellemű volt a vezetés, ott az a felfogás uralkodott: „minden meg van engedve, ami nincs kifejezetten megtiltva.”

És nem buktunk le Moszkvában?

Kádárék arra mindig nagyon figyeltek, hogy kifelé ne kérdőjelezzék meg a szovjet kolhoz-modell kiválóságát, de a gyakorlatban eltűrték, majd egyre inkább támogatták a magyar adottságoknak, paraszti igényeknek megfelelő helyi megoldásokat. Sokat segített, hogy Hruscsov újító szellemű ember volt, Kádárral különleges viszonyt ápolt. Később, a brezsnyevi időkben sok konfliktus adódott, ezekről sokat meséltek az interjú-alanyaim. S azt is sokszor elmondták, hogy miként lehetett kezelni ezeket a feszültségeket. Egy-egy jó hangulatú vadászat alkalmával, majd az azt követő vacsoránál, a fehér asztalnál jó étel, jó ital mellett sok kényes kérdést meg lehetett beszélni.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. tavasz számában olvasható.