A rendszerváltás egyik neuralgikus pontja és szenvedélyektől fűtött vitatémája a kommunista állambiztonság tevékenységének nyilvánossága és az abban szerepet vállalók átvilágítása volt. Az első, témába vágó törvényjavaslatot az országgyűlés nem is tárgyalta, és az első ciklus ráment a későbbi - végül elégtelennek bizonyult - megoldás előkészítésére. Bár minden kormány nekifutott a témának, megnyugtató megoldás sosem született. Pedig az átvilágítás szükségességét nyilvánosan soha, senki nem vitatta. Miért maradt el mégis a múltat lezáró katarzis, miért nem sikerült elérni a húsz évvel ezelőtti célokat?

A régió országai közül – leszámítva az egykori Szovjetunió tagállamait – Magyarországon lett a legkisebb hatókörű az átvilágítás. A posztkommunista átmeneteket vizsgáló elméleti modellek szerint ez szinte természetes: a békés átmenet nem kedvez a cezúráknak. Hack Péter egy tanulmányában (Az átmenet igazságszolgáltatása) több ilyen elméletet is vizsgál: Samuel Huntington szerint azokban az országokban, ahol az átmenet békés, ott a legkisebb az esélye erőteljes átvilágítási törekvéseknek; Helga Welsh értelmezésében a kulcskérdés az, hogy a kommunista párt és/vagy az esetleges átvilágításban érintett személyek milyen mértékben őrizték meg befolyásukat. Egy 2002-es nemzetbiztonsági bizottsági felmérés szerint a nyilvántartások 27 133 hálózati személy adatait tartalmazták; az a tény, hogy az átvilágítási törvények keretében 29 esetben sikerült megállapítani közhivatalt ellátó személy érintettségét, jelzi: az átvilágítás valóban nem lehetett mélyreható.

Hack Péter – akkor SZDSZ-es, ellenzéki képviselő – maga a korai átvilágítási törekvések egyik főszereplője. Demszky Gáborral együtt ő terjesztette be képviselői indítványként az első átvilágítási törvényjavaslatot 1990. szeptember 3-án. A beadvány az egykori III/III-as ügyosztály szigorúan titkos tisztjeit és a hálózati személyeket szűrte volna ki a közéletből oly módon, hogy az „eskütételre kötelezett” tisztségekben érintetteknek – parlamenti képviselők, polgármesterek, országgyűlés által választott állami vezetők, kormánytagok – hatvan napot adott volna a pozíciójukról való lemondásra. Ellenkező esetben a köztársasági elnök – a belügyminisztertől kapott lista alapján – nyilvánosságra hozza érintettségüket. Ha viszont időben lemondanak, akkor a korábbi szerepükről szóló dokumentumok államtitoknak minősültek volna. A beterjesztők – visszatekintve – sok szempontból nem tartják jónak a javaslatot, főképpen azért nem, mert az csak az egykori III/III-ra koncentrált és nem rendelkezett az iratanyag megismerhetőségéről, mivel akkor, a rendszerváltás után néhány hónappal még nem állt rendelkezésre kellő mélységű információ az állambiztonság működésének módjáról. Noha a javaslatot az országgyűlés napirendre tűzte, azzal, hogy az indítvány sürgős tárgyalásra vonatkozó részét nem szavazta meg, kezdetét vette a téma elmocsarasítása. Az akkori beterjesztők – Hack Péter egyetemi oktatóként, Demszky Gábor visszavonult főpolgármesterként – ma úgy emlékeznek: a javaslat mögötti motiváció az volt, hogy még a szeptember 30-án esedékes önkormányzati választások előtt el lehessen fogadtatni az átvilágítás szabályait, megakadályozandó, hogy az önkormányzati testületekbe nagy számban kerüljenek be egykori hálózati személyek. Az SZDSZ számára az „ügynökkérdés” amúgy is fontos identitás-képző elem volt, miután a párt arculatához hozzátartozott a Dunagate- ügyben játszott szerepe. (Mint emlékezetes: egy állambiztonsági tiszt segítségével 1990 januárjában, két hónappal a választások előtt leleplezték, hogy a még aktív állambiztonság részben megfigyeli az ellenzéki pártokat, részben megsemmisít korábbi iratokat). Ezen kívül tartottak attól, hogy az önkormányzati választás kampányában a vezető kormánypárt, az MDF – kihasználva a lehetőséget, hogy hozzáfér a nyilvántartásokhoz – csak az ellenzéki politikusokra nézve terhelő adatokat használja fel, míg kormánypártiakra vonatkozók (számításaik szerint ebből volt több) titokban maradnak. Ez a bizalmatlanság a rendszerváltás meghatározó erői között kölcsönös volt. Az MDF politikusai körében tartotta magát a gyanú: a Dunagate-ügy keretében az SZDSZ – még mielőtt a nyilvánosság elé állt volna – kihasználta az alkalmat, hogy saját szempontjai szerint átrostálja a papírokat. S ha nem is beszéltek róla, jelen volt köztük a vélekedés, hogy a demokratikus ellenzék „nem lett volna ilyen merész” a '80-as években, ha nincsenek „jó belügyi kapcsolataik”. Az SZDSZ politikusai viszont arról voltak meggyőződve, hogy a kormánypártok soraiban jelentős számban rejtőznek az egykor őket megfigyelők. Így akár természetesnek tekinthető, hogy a rendszerváltást meghatározó nagy pártok sem a Hack–Demszky-javaslat beterjesztése előtt, sem utána nem ültek le tisztázni az átvilágítással kapcsolatos elképzeléseiket. A kölcsönös gyanakvás miatt szinte sosem beszéltek őszintén az ügyről.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2011. tavasz számában olvasható.