Sört iszik a német, bort iszik a magyar?

2010. augusztus 25. 10:22 Katona Csaba

Tényleg csak a németek ittak sört, és a magyarok boroztak? Koccintunk, vagy nem koccintunk a sörös korsókkal? Mítoszvadászat az alkoholfogyasztási szokások tükrében.

Korábban

A koccintás mítosza

A történelem iránt valamilyen szinten érdeklődő, szélesebb értelemben vett közvélemény körében időről-időről lábra kap és útjára indul egy-egy makacs tévhit afféle axiómaként, ami aztán rendületlenül tartja magát sajátos közhellyé vagy ún. városi legendává merevedve, annak ellenére, hogy a tények nem feltétlenül támasztják alá vagy egyenesen cáfolják eredetét. Nehéz ilyenkor a történész dolga, hiszen ezek az elképzelések nemzedékről nemzedékre öröklődnek tovább és az eltelt évek során oly szívósan gyökereznek meg, hogy szinte lehetetlen vállalkozás a történeti források révén ránk maradt adatok alapján azok árnyaltabbá tétele, horribile dictu cáfolata.

Rövid írásomban azt a tételt szeretném legalábbis megingatni, hogy teljes egészében megállja a helyét az a gyakorta hangoztatott általánosítás, amely szerint magyar ember bort iszik, ellentétben a sörivó némettel. Ne menjünk itt most bele abba, hogy milyen hagyományai vannak pl. a Rajna menti vagy a Baden-Württemberg tartományban termett német boroknak (természetesen a helyi sörök mellett).

A magam részéről egyetlen — magyarországi — példát szeretnék felhozni, és annak révén igazolni, hogy ha egy kérdést gyakorlatias alapon közelítünk meg a megcementesedett elméletek helyett, akkor néha meglepő eredményre lehet jutni. Ennek alapja pedig nem más, mint az, hogy a dolgok többnyire gyakorlati alapokon állnak, míg az elméletek, eszmék, elvek könnyen szenvednek fogyatkozást. Ez a példa pedig nem más, mint az 1873-ban Budából, Pestből, Óbudából és a Pest megyéhez tartozó Margitszigetből egyesített magyar főváros, Budapest 19. század végi alkoholfogyasztása, azon belül is a sörfogyasztás előretörése a borfogyasztás rovására — éppen akkor, amikor a település népességében rohamosan növekszik a magyarok arányszáma és abszolút száma egyaránt a németekhez képest.

A kérdés persze sokkalta összetettebb, semmint hogy itt részletesebben ki lehessen fejteni, mindazonáltal nem árt némiképp körbejárni. Maga az „alaptétel" természetesen azon az igazságon alapul, hogy a németség körében a sörfőzés (és így a sörfogyasztás) gyakorlata sokkalta elterjedtebb volt, mint a magyarságnál, ahol viszont komolyabb hagyományok tapadtak a borhoz.

Ehhez járult hozzá még egy szintén máig népszerű történeti legenda, amely szerint 1849. október 6-án Aradon, a 13 mártír honvédtábornok kivégzését követően az osztrák (értsd: német) tisztek boldogan ütötték össze söröskorsóikat, ezért aztán rendes magyar ember sörrel nem koccint 150 évig, így emlékezve meg tábornokai keserű sorsáról. Ez a történet különösen népszerű lett 1999-ben, amikor az a bizonyos 150 év „letelt", a hangsúly pedig mind erősebben arra helyeződött, hogy immár lehet sörrel koccintani, kiböjtölte a magyar a másfél évszázadot.

Mi is a gond ezzel a jól hangzó történettel? Mindenekelőtt az, hogy semmiféle korabeli, tehát 1849-ben vagy az azt követő néhány évben keletkezett (vagy legalábbis akkorra datálható) történeti dokumentum nem támasztja alá igazságtartalmát. Hermann Róbert, az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc egyik legjelesebb kutatója még 1999-ben mutatott rá; egyáltalán nem kizárt, hogy — évtizedekkel később, már az Osztrák-Magyar Monarchia idején — a borkereskedők indították útjára a legendát, ily módon is fel kívánván venni a harcot a sör elterjedése ellen, eme üzleti érdeküket pedig — a 19. századra oly jellemző módon — a nemzeti érzületre alapozták.

Katona Tamás történész arra is felhívta a figyelmet, ami egyébként közismert, de valahogy e „történettel" kapcsolatban mégis kiesik az azt hangoztatók látószögéből, hogy tudniillik a német emberek körében nem annyira a koccintás, mintsem az söröskorsó asztalhoz koppintása volt népszerű ivási ceremónia. Summa summarum: az, hogy magyar ember 150 évig nem koccint sörrel, mert így is őrzi az aradi hősök emlékét, nem egyéb puszta legendánál, amelynek korabeli létezését, ilyetén módon pedig hitelességét történeti forrás nem igazolja, ráadásul vélhetően üzleti érdekek álltak amögött, hogy megszülessen és elterjedjen a történet.

Változatlan népszerűségét azonban mi sem igazolja jobban, mint a 2006 októberében Szegeden zászlót bontó Sörrel Nem Koccintunk Mozgalom: hogy ez teljességgel érzelmi alapokon működik, azt a mozgalom vezetője is elismerte, kifejtve, hogy nem a valóságalap az érdekes számukra, hanem az, hogy a történet immár a magyar folklór részévé vált (ami egyébiránt teljességgel elfogadható álláspont).

A legenda elterjedéséhez persze az is hozzájárulhatott, hogy 1848-1849 után szélesebb körben nem csak ízlésbeli, de politikai kérdés is volt, hogy ki mit iszik. A forradalom és szabadságharc leverését követően bevezetett modern osztrák közigazgatás azzal is járt, hogy számos német, osztrák, cseh és morva hivatalnok érkezett Magyarországra, akik magukkal hozva honi hagyományaikat, bizonnyal előszeretettel itták a sört. Így lehetséges, hogy a bor ivása a felszín alatt izzó hazafiasság egyik megjelenítési formává vált egy időben — és ez volt az az alap, amelyre ráépült a legenda, amely szerint magyar ember sörrel nem koccint az aradi kivégzések miatt.

De érdemes figyelmet szentelni annak — ez pedig a sör magyar körökben való fogyasztásának növekedését látszik igazolni —, hogy hazafias köntös ide vagy oda, az már fel sem merült, hogy sört ne igyon a magyar ember, csupán az, hogy nem koccint azzal, mindez azonban szigorúan nemzeti alapon, az aradi tábornokokra emlékezve.

következő oldal 1 / 2