A burgonyavész legnagyobb ellenfele a liberalizmus volt

2010. február 15. 12:06 Fekete István

Az 1840-es években a világ iparilag legfejlettebb országának hátsó udvarában tört ki az egymillió áldozatot szedő ír éhínség, a természeti katasztrófa súlyosságát pedig csak tetézte a Lord John Russel vezette whig kormány kompromisszumképtelensége, noha korábban a tory Robert Peel még a gabonatörvény felülvizsgálatát is kilátásba helyezte, s titokban két hajónyi indiai kukoricát is vásárolt a legrászorultabbak számára.

Korábban

1846 és 51 között az éhezés és a nyomában fellépő epidémiás betegségek miatt egymillió ember halt meg az 1800-as Act of Union, a Nagy-Britannia és Írország egyesülését kimondó törvény megalkotása óta brit korona alá tartozó szigeten, s a következő dekádban is mintegy két millióan hagyták ott a Szkülla és Kharübdisz között vergődő országot.

A legújabb kori történelem nagy éhínségeivel párhuzamba állítva megállapítható, hogy az ír tragédia – amely a populáció nyolcadát irtotta ki – arányában sokkal destruktívabb volt a legtöbb hasonló típusú katasztrófánál. A tragédia azért is kiemelkedik a többi közül, mivel a burgonyavész a szokásos egy-két szezonnál tovább pusztított és a népesség sokkal nagyobb hányadát veszélyeztette, mint egy „átlagos” éhínség. A burgonya ráadásul – amelyet igen korán, már 1590 körül kezdtek termelni –, hárommillió földműves megélhetését biztosította.

A nacionalista húrokat pengető írek meggyőződése ellenére az éhínség nem a britek műve volt. 1846-ban és az azt követő években egy addig ismeretlen betegség (phytophthora infestans) pusztította el a népesség élelmezésének hatvan százalékát biztosító gabonatermést. Jim Donnelly történész szerint az íreken még az sem segített volna, ha az exportált gabonát az országban tartották volna – ráadásul háromszor annyi gabona (és hús) érkezett Írországba a negyvenes évek végén, mint amennyit kivitelre szántak. 1847 után ugyan elegendő élelem volt az országban, amellyel megelőzhető lett volna az emberi katasztrófa, de a hatóságok az elosztásban súlyos hibákat vétettek, amelynek kárvallottjai a legsűrűbben lakott nyugati és déli országrészek fizikai munkásai és kisbérlői voltak– ráadásul az elosztást a vasútpálya fejletlensége (alig 100 km) is hátráltatta.

Önellentmondóak azok a tények, amelyekkel korábban a hasonló tragédiát megélt országok az éhínségek okait magyarázták. Nagy-Britannia például nem volt hadviselt fél, a kommunikációs-logisztikai (utak, csatornák) adottságok sokat fejlődtek a viktoriánus korban, a birodalmat hatalmas bürokrácia tartotta egybe, Írország pedig egy kőhajításnyira volt Londontól. Az ideológiai szembenállás lehetett az egyetlen magyarázat, ugyanis a mai gyakorlattól eltérően akkoriban az elit és a középosztály az Írországnak szánt mentőövet eszmei síkon támadta.

Londonnak több eszköz is a rendelkezésére állt, hogy csökkentse az éhínség mértékét: lemondhatott volna az Írországból származó gabonaexportról, folytathatta volna a csupán hat hónapig működő ún. népkonyha-rendszert, amellyel 1847 júliusában például napi hárommillió ember jutott élelemhez. Továbbá kritikával illették a kormány közmunkaprogramját, a közadakozást szigorú keretek közé szorító jogi környezetet; ennek hivatalos magyarázataként a költségfaragás és az ír szegények saját erőfeszítéseinek elősegítése szolgált. Nagy-Britannia abban is hibázott, hogy nem fékezte a szegényeknek a földtulajdonosok általi tömeges kiköltöztetését, nem könnyítette meg az Észak-Amerikába való kivándorlást, és nem tekintette birodalmi kötelességének a probléma kezelését. Ráadásul London úgy kalkulált, hogy a burgonyavész ezúttal sem lesz országos méretű: 1800 és 1845 között tizenhat alkalommal volt élelmezési probléma Írországban, de mindegyik regionális jellegű volt.

A kérdést The Great Irish Potato Famine című könyvében vizsgáló Donnelly szerint három ideológia vezérelte a brit döntéshozókat. A laissez-faire elmélet nem engedte, hogy a kormány érdemben beleszóljon a gazdasági folyamatokba, (az exportszállítások leállítása elfogadhatatlan lett volna Londonnak), ezért döntöttek az „ingyenkonyha” rendszerének felszámolásáról és mondtak nemet a kivándorlás megszervezésére – amely magánakció keretében, de korábban erőteljesen zajlott: 1776-ig már 250 ezer ír protestáns kelt át az óceánon, s telepedett le Bostonban, New Yorkban és Philadelphiában, 1815 és 45 között pedig egymillió katolikus emigrált a szigetországból).

Ehhez járult hozzá az ír károk enyhítését koordináló, az irodai munkát éjjel háromig végző, de Írországot csak egyszer felkereső Sir Charles Trevelyan brit köztisztviselő által könyvben (Az ír krízis, 1848) is propagált isteni gondviselésben való protestáns hit melletti kiállás, s a katolikus írek elleni etnikai előítéletek hangoztatása. A moralisták súlyos hibákat véltek felfedezni az írek nemzeti karaktereiben (rendetlenség, erőszak, lustaság, öngondoskodás hiánya, erkölcstelenség), ezért magasan iskolázott britek szerint az íreknek meg kellett tanulniuk a saját lábukon megállni. A legegyszerűbb magyarázatul a „mennybéli áldás” szolgált, amellyel egyszersmind lehetőségre: Írország küszöbönálló reformjára gondoltak, így az ország kitörhetett volna a szegénységi körből, s feladhatta volna a burgonyától való túlzott függőséget.