Szabadság, egyenlőség és terror

2009. március 20. 10:59

Korábban

Új hősök, új kultuszok

A Tanácsköztársaság hivatalos propagandája a tömegek történelemirányító szerepe mellett foglalt állást, ezért elutasították az egyének kultuszát, és intézkedtek a múlt rendszerben méltatott történelmi személyiségek ábrázolásainak eltávolításáról. Ugyanakkor számos módon megörökítették a diktatúra által kiemelkedőnek tartott alakokat. Ennek első lépése a Vörös Hadsereg laktanyáit érintette. Pogány József hadügyi népbiztos március 27-én több fővárosi kaszárnya átnevezéséről rendelkezett. A Ferenc József laktanya a Marx, a Károly király laktanya a Bebel, a Mária Terézia laktanya a Martinovics, a József főherceg laktanya a Lenin, a Vilmos főherceg laktanya az Engels nevet kapta. Más kaszárnyák is új azonosítót kaptak, névadókként olyan személyek bukkantak fel, mint Petőfi, Táncsics, Dózsa György, Frankel Leó, Lassalle, Jaures, Liebnecht. A nőket Rosa Luxemburg képviselte, az ő emlékét a korábbi Pálffy laktanya őrizte.

Vörösben a Hősök tere

Budapest népbiztossága sem akart lemaradni, ők elsőként a kórházakat fosztották meg szentjeiktől. Az 1919. április 2-án kelt rendeletben a Szent Rókus kórház a Központi Közkórház, a Szent István kórház a Semmelweis Közkórház, a Szent László és Szent Gellért kórház a Járvány Közkórház, az Új Szent János kórház a Koch Róbert Közkórház, a Régi Szent János Kórház a Széna Téri Közkórház, a Szent Margit az Óbudai Közkórház nevet kapta. Zita kórház, amely a királynéról volt elnevezve, sem kerülte vörösök figyelmét, az intézményt Balassa Közkórházzá nevezték át. Az intézkedéssel annak az ideológiának akartak érvényt szerezni, hogy a betegek ne a szentektől, hanem a tudománytól várják a gyógyulásukat.

Az április 10-i rendelet az iskolákat érintette. „Az iskolákban kifüggesztett és királyokat, hivatali elöljárókat ábrázoló, vallásos tárgyú és célzatú képek és szobrok azonnal raktárba helyezendők. […] Csak azok képeit lássa festve vagy kifaragva az ifjúság, akik a tudományban és művészetben kitűntek, akik az emberiséget előbbre vitték, akiknek agya a proletárságért izzott és szíve az elnyomottakért dobogott.” Június 7-én a Szellemi Termékek Országos Tanácsa arról intézkedett, hogy valamennyi tanintézetet el kell látni Marx és Engels arcképével.

A proletárdiktatúra méltó módon akart gondoskodni május 1. megünnepléséről. A rendezési feladatokat Szamuely Tiborra bízták, aki hitet tett a régi szobrok eltávolítása mellett. A Körönd szobrait idétlennek nevezte, helyettük négy szoborcsoportot képzelt el, amely talapzatául szolgál egy kilenc méter átmérőjű lángoló földgömbnek. Legnagyobb ellenségének az Andrássy szobrot tekintette. Az ünnep alkalmából számos történelmi alak szobrát eltakarták, ugyanakkor új emlékműveket emeltek az általuk kiemelkedőnek tartott személyeknek. A Vérmezőre Lenin mellszobrát helyezték el, a Gellért-hegyen befedték a vértanú püspök szobrát, a mögötte álló oszlopsort vörös drapéria takarta. A vízeséshez egy hatalmas allegorikus képet helyeztek el, amely a földi paradicsom megvalósulását hirdette. Pesten hat szobrot állítottak fel, köztük Karl Liebknecht és Lenin mellszobrát, míg a Kígyó téren vörös gömbökkel díszített hatalmas diadalkapuk borították be Werbőczy és Pázmány szobrát.

A millenniumi emlékmű sem kerülhette el az átalakításokat. Árpád szobrára és a Gábriel arkangyalt tartó oszlopra hatalmas vörös emelvényt és egy abból kiemelkedő vörös obeliszket építettek rá, továbbá vörös drapériával takarták le az emlékmű két negyedkörívét is. Marx gigantikus, egész alakos szobra Árpád fejedelmet szorította ki, egyik oldalán egy bányamunkás, másik oldalán egy vasmunkás kapott helyet. Nem maradhatott el a „Világ proletárjai egyesüljetek!” felirat sem. Az üzenet világos volt: Árpád a bukott rendszerek alapjait teremtette meg, Marx és a proletariátus viszont egy jobb világ megteremtésén fáradoznak.

A Tanácsköztársaság bélyegsorozattal is dicsőíteni kívánta a forradalmi eszméket. Váradi András bélyegkereskedő kommün-bélyegsor kibocsátását szorgalmazta. A koncepció szerint „az új bélyegek jellegzetesen kifejezésre juttassák új világunk, forradalmunk eszményeit.” Ő felvetette Marx, Engels, Liebknecht, Luxemburg, Jaures, Lenin, Petőfi nevét. A posta vezetősége azonban Marx, Martinovics, Engels, Petőfi, Dózsa mellett foglalt állást. Végül ezt a javaslatot fogadták el, így júniusban forgalomba is hozták a bélyegeket, amelyeket főként külföldön kívánták értékesíteni. A sorozat megszerkesztői Marx és Engels ábrázolásai közé illesztették be a három magyar történelmi személyiséget. Petőfit, a legkiválóbb magyar költő, Dózsát, az 1514-es parasztlázadás tüzes trónon vértanúhalált szenvedett vezérét, Martinovicsot, az első magyar jakobinust – legalábbis a hivatalos tájékoztatás ezen ismérveket adta a közvélemény tudtára. Ezzel a lépéssel a magyar forradalmi hagyományokat jelképesen beemelték a nemzetközi proletárforradalom fő sodrába.

A Tanácsköztársaság magyar panteonjában három személy – Petőfi Sándor, Frankel Leó, Szabó Ervin – kapott kiemelkedő szerepet. A költő nagy népszerűségnek örvendett: laktanyát neveztek el róla, szobrát feldíszítették, alakját számos újságcikkben méltatták. A Világszabadság július 29-i száma azt emelte ki, hogy „legelső volt, aki a bús, kietlen magyar ugaron a világszabadság eszméjét, a minden nemzetek egyenlőségét hirdette”. Ő volt az, aki a reménytelenség sötét éjszakájában az Internacionálé csillagát látta. Frankel Leó a róla elnevezett laktanya falán kapott emléktáblát, amelyet május 18-án lepleztek le. Ez jó alkalmat teremtett a korabeli sajtónak, hogy ismertessék személyét: az írások benne látták a Tanácsköztársaság legjelentősebb „előharcosát”, illetve „ha élne, ma az első sorokban harcolna eszményeinkért”.

A tudós Szabó Ervin emlékére május 1-jén szobrot állítottak, ami egyenes következménye volt a Forradalmi Kormányzótanács március 29-i döntésének. Ebben Szabó Ervin édesanyjának életjáradékot állapított meg, illetve munkáit a proletárállam tulajdonába vette. Révai József március 29-én a Vörös Újságban hosszú cikkben mutatta be életművét, hangsúlyozva, hogy „a szerencsétlen politikai és társadalmi viszonyok meg nem értett Szabó Ervinje feltámadt a proletáriátus forradalmában.”