Halálkanyar: 1944. március 19.

2004. március 18. 12:40 Népszabadság Online

Az erőviszonyokat érzékletesen szemlélteti egy korabeli német diplomáciai adoma is. E szerint egy német politikus aziránt tudakozódott a Wehrmacht egyik tábornokától: "Mennyi időbe telik Magyarország megszállása? 24 órába. És ha a magyarok ellenállnak? Akkor 12 óra elegendő, mert elmaradnak az üdvözlőbeszédek."

1944. március 19-én Magyarország drámai módon lépett háborús közreműködésének utolsó, végzetes szakaszába: szövetségesétől, Németországtól kellett elviselnie a megszállást. A kvázi barátsággal fogadott németek bevonulásának sokáig mentségként is emlegetett váratlanságát illetően újabban több kétely is megfogalmazódott.

"Kérem feleségemmel közölni, jól érzem magam." E rövid, az előzetes megbeszélések alapján virágnyelven írt távirattal jelezte a Hitlerrel való ausztriai tárgyalásról vonaton hazafelé igyekvő Ghyczy Jenő külügyminiszter az otthoni vezetésnek, hogy a német megszállás elkerülhetetlen. Az üzenet 1944. március 19-én hajnalban akkor érkezett a budai Sándor-palotában működő miniszterelnökségre, amikor az első német páncélosalakulatok már a főváros közelében jártak.

A történteket elemző vizsgálatok az elmúlt években számos, a váratlanságot megkérdőjelező momentumot tártak fel. Ezek némelyike alapján nagyon valószínű, hogy a honvédség irányítói az eseményt hónapokkal megelőzően sejthették, hetekkel korábban pedig szinte bizonyosan tudhatták a megszállás bekövetkeztét. Hitler ugyanis tudomást szerzett Kállay Miklós kormányának a britekkel történt 1943. szeptemberi titkos isztambuli tárgyalásairól, és - okulva a tengelyhatalmak közül a hónap elején kiugró Olaszország példájából - parancsot adott a Magyarország esetleges megszállását célzó Margarethe-terv kidolgozására.

Ám ott sem lehetett teljes a titoktartás, mivel mára kiderült: a terv első változatának megszületéséről Lipcsey-Magyar Sándor pozsonyi katonai attasé már 1943 októberében értesítette a vezérkar illetékeseit. Ezeket és az ilyen értelmű információkat azonban Szombathelyi Ferenc, a honvéd vezérkar főnöke mindvégig vaklármának, illetve a németek diplomáciai nyomásgyakorlásának értékelte, és ilyen értelemben tájékoztatta a politikai vezetést.

Tette ezt még 1944. március idusán is, amikor Horthy Miklós kormányzó váratlanul sürgető meghívást kapott a Führertől. Pedig a magyar illetékesek két nappal korábban arról voltak kénytelenek hivatalosan is tudakozódni: mi végre a határok körüli német csapatösszevonás. Ugyancsak Szombathelyi naivitásának látszólagosságát erősítheti egy, a Hadtörténeti Intézetben őrzött térkép, amelyet még február utolsó napjaiban készítettek a vezérkar hadműveleti osztályán. "Ezen nemcsak az osztrák határ körül gyülekező valamennyi német alakulatot tüntették fel azok pontos helyével és harcértékével együtt, hanem a német erőket pirossal, vagyis az ellenség színével jelölték" - állítja Ravasz István hadtörténész-muzeológus.

Mindez jelentős mértékben gyengíti a vezérkari főnök utóbb, 1945 júniusában keltezett visszaemlékezésének őszinteségét, miszerint "úgy a kormány, mint én, egy német megszállást szinte lehetetlennek tartottunk, mert azt hittük, hogy a németek olyan nehéz helyzetben vannak, hogy egy újabb katonai és politikai feszültség kiélezését a nyílt törésig nem fogják magukra venni".

Akárhogyan is, Horthy egyebek között Szombathelyi érvei hatására fogadta el a március 18-ára, az ausztriai Klessheim-kastélyba szóló ominózus invitálást. Tette ezt annak ellenére is, hogy Kállay Miklós miniszterelnök óva intette ettől, mondván, hogy a megszállás veszélyét rejtő szituációban a németek túszként foghatják. Horthy (külügy- és honvédelmi miniszterével, illetve vezérkari főnökével) mégiscsak elindult Klessheimbe, ahol Hitler közölte vele a megmásíthatatlan tényt: csapatai megszállják Magyarországot.

A német precizitással felállított és működtetett csapda olajozottan működött: a vezetői nagy részét nélkülözni kényszerülő országba már másnap hajnalban megérkeztek a német alakulatok, miközben a feltételezhető német "védőőrizet" helyett a helyzet elfogadását és a hazatérést választó kormányzó vonatát útközben többször is feltartóztatták. Szombathelyi pedig azt üzente - mármint a fennhatósága alá tartozó honvédségnek -, hogy tartózkodjék az ellenállástól.

Nem biztos azonban, hogy jó nyomon járnak, akik kizárólag a vezérkari főnök nyakába akarják varrni az ország szuverenitásának elvesztésével és mozgásterének végzetes beszűkülésével járó német megszállás felelősségét. Bármennyire kézenfekvőnek tűnne ez utólag - 1944 tavaszán igen kevesen voltak, akik a németek elleni harcra gondoltak Magyarországon. "Bár Horthy és Kállay azt hihették, hogy a tisztikar döntő része hű hozzájuk, Szombathelyi tudatában lehetett, hogy ez legfeljebb már csak az idősebb generáció egynémely tagjára nézve igaz. Az 1930-as évek második felében avatott tisztek nagy része pedig már egyértelműen németbarát volt" - igazít el a realitások tekintetében a már idézett Ravasz István. Tegyük hozzá: abban az időben a tisztikar többsége még feltétlenül hitt abban, hogy a honvédség - szövetségesi segítséggel - képes lesz feltartóztatni a Kárpátokban a németeknél mindenképp nagyobb veszedelemnek tartott szovjet hadsereget.

Ezért aztán fel sem merült, hogy az 1944 első napjaiban mozgósított első magyar hadsereget - amelynek felszereltsége pedig jócskán meghaladta a Donnál elvérzett második hadseregét - ne az ország (akkori, az Északi-Kárpátokban húzódó) keleti határvidékére irányítsák. Az akkor rendelkezésre álló csapatok relatív jobb felszereltsége persze nem jelenti azt, hogy - ha a politikusok ilyen utasítást adtak volna, no meg ha a csapatokat sikerül észrevétlenül átcsoportosítani a németekkel szemben - sikerrel kísérelhették volna meg az ellenállást. "A magyar honvédséget nem az oroszok, pláne nem a németek ellen készítették fel, hanem elsősorban a szomszédos országok seregei, a románok, szlovákok ellen. Nem mellesleg ezért is tartalékoltak az ország belsejében két felszerelt páncéloshadosztályt egészen 1944 tavaszáig" - emlékeztet Dombrády Lóránd hadtörténész, milyen adottságokkal számolhatott a magyar stratégiai gondolkodás. Mindez annak ellenére is, hogy "az 1943 őszén tovább folytatódó hadrendi átszervezésnek köszönhetően az akkori állomány némiképp fel volt már készítve a keleti fronton rájuk váró feladatokra is. Számottevően nőtt a csapatok tűzereje, és bár az osztrák határszakaszon valóban nem lett volna képes az ellenállásra, a Délvidéken és a román és a szlovák határon, éppen a szomszédokra való odafigyelés miatt, harcképesebb csapatok állomásoztak" - teszi hozzá Számvéber Norbert, a Hadtörténelmi Levéltár főlevéltárosa.

Ennek ellenére tény, hogy 1942 után hiába fokozták a hazai készítésű, 1940-es technikai színvonalat képviselő Toldi vagy Turán harckocsik vagy a (korábban elhanyagolt) géppisztolyok gyártását. Hiába készülhetett és maradhatott Magyarországon a világszínvonalú Messerschmitt-109 vadászgépek egy része - tudható Dombrády Lóránd A magyar hadigazdaság a második világháború idején című, tavaly megjelent munkájából is -, a németeknek nem kellett komoly ellenféllel számolniuk, még ha valóban több hadszíntéren, számos irányban voltak is lekötve. Az erőviszonyokat érzékletesen szemlélteti egy korabeli német diplomáciai adoma is. E szerint egy német politikus aziránt tudakozódott a Wehrmacht egyik tábornokától: "Mennyi időbe telik Magyarország megszállása?" "24 órába." "És ha a magyarok ellenállnak?" "Akkor 12 óra elegendő, mert elmaradnak az üdvözlőbeszédek." Voltak emberi momentumok is. Erről is lehetett tapasztalatokat gyűjteni a március 18-áról 19-ére virradó éjszaka meglehetősen drámai óráiban, amikor Kállay Miklós miniszterelnöknek egy személyben kellett döntenie arról, kísérelje-e meg az ellenállást a már mélyen az ország területén járó német csapatokkal szemben. Mint az egykori kormányfő emlékiratából tudható, az akkor sebtében összehívott katonai és politikai vezetők, illetve helyettesek véleményét kikérve szinte mindenki a passzív várakozás mellett foglalt állást.

Beregfy Károly altábornagy, Budapest városparancsnoka és a székesfehérvári II. hadtestet vezető Vörös János altábornagy még arra sem voltak hajlandóak, hogy adott esetben egy fegyveres harcra felszólító parancsot továbbítsanak. (Mindkettejük további karrierje is tanulságos: Beregfy utóbb Szálasi Ferenc honvédelmi minisztere lett, míg Vörös a németek jóvoltából 1944 tavaszán Szombathelyi posztjára, a honvéd vezérkari főnök székébe emelkedett. Aztán az év végén váratlanul átállt az oroszokhoz, majd Dálnoki Miklós Béla debreceni kormányának honvédelmi minisztere lett.) Egyedül Náday István vezérezredes, az első hadsereg parancsnoka vállalta volna a harcot. Ám ő is csak abban az esetben, ha az egész haderő mögötte állt - nem kívánta ugyanis úgymond megbontani a hadsereg egységét.

Így nemigen maradt más, mint tudomásul venni, hogy a németek gyakorlatilag ellenállás nélkül elfoglalják a főváros és az ország kulcsfontosságú pontjait. Így történhetett, hogy az eredetileg teljesen lefegyverezni tervezett hadsereg - mintegy jutalmul - tovább harcolhatott. Igaz, a parancsok végső soron már egyértelműen és kimondottan is Berlinből érkeztek.Ezért mára csak a latolgatás marad: milyen értéke és eredménye lehetett volna a későbbi béketárgyalásokon, ha akkor Magyarországon katonai ellenállás bontakozik ki. A megszállás napján azonban az emberek, ha némi döbbenettel is, de vezetőikhez hasonlóan tudomásul vették a német csapatok számukra váratlan megjelenését - másnap legalábbis a szokott rendben kezdték a munkát. Bizonyára sokkal nyugtalanabbak lettek volna, ha pontosan tudják azt, amire a vezetés felső szintjein akkor már biztosan számítottak. Nevezetesen, hogy a németek nyomában - mint arról Kállay néhány nappal korábban az ellenség oldaláról tájékoztatást kapott - hamarosan megjelennek a szövetségesek bombázói, és hogy a függetlenség elvesztését bizonyosan követi az ország erejének végletekig való kisajtolása, illetve a zsidóság deportálása.