Utazás a mai El Dorado indiánjaihoz

Titokzatos romterületek

A prehispán vagy régi amerikai történelem sok titkot rejt. Szinte évente kerülnek elő romok, eltűnt kultúrák. Leginkább Közép-Amerikában, de Dél-Amerikában is bukkannak egykori kőkultúrák nyomaira. A perui Machu Picchu inka romváros turisztikai célpont. Kolumbiai történelmi emlékekről nem nagyon tudunk. Nem csoda: csak néhány évtizede kerültek elő, s a polgárháború miatt eddig megközelíthetetlenek voltak. Pedig a tájat nevezték El Dorádónak, Aranyországnak – mesés aranyleletei kapcsán. A bogotai aranymúzeumban megcsodálhatók a régi amerikai aranytárgyak, köztük a legértékesebb: egy apró aranyszekér.

Kolumbia déli részén, közel az ecuadori határhoz, az Andok hegyei között, a Magdaléna-folyónál, kiemelkedéseken, fennsíkokon a XX. század első felében különleges kősztéléket találtak. Az elsőt San Augustín főterén állították fel. A sztéléken furcsa, kiálló, hegyes szemfogú alakok, kezük elöl összefogva. Az egyik kőember kezében állítólag kávéscsésze (ez a kávétermelő Kolumbiában kiemelt szempont, szerintem pohár). Ember alakúak, de ritkán állatokat is formáznak. Sírok bejáratát őrzik.

A sztélék stílusának, valamint elhelyezkedésének a hasonlósága egységes kultúrát sejtet. A keletkezés idejéről sokféle adat kering: még időszámításunk előtti V. évezredre is van utalás, de a legtöbben időszámításunk kezdetére teszik. Vagyis körülbelül 2000 éves kőkultúráról van szó. A terület ma régészeti park, helyszínei egy közös „útlevéllel” látogathatók. Megközelítésük nehéz, ezért lovastúrákat is szerveznek oda.

A másik, még titokzatosabb romterület Kolumbia északi részén, a Karib-tenger parti Santa Martától mintegy 70 kilométerre húzódó Sierra Nevada hegységben (legmagasabb pontja: 5775 méter) található elveszett indián város (Ciudad Perdida, Lost City). 1972-ben madármegfigyelők bukkantak itt romokra. A későbbi felfedezők kifosztották a sírokat, azután jöttek a gerillák. Csak tíz éve felügyeli a hadsereg a vidéket, azóta lehet – szervezetten, kiscsoportban és persze kiváltott belépővel, „útlevéllel” – látogatni a romvárost.

Kiépített út nincs, ezért az érdeklődők négy-öt napos (szerintük 46, szerintem 66 kilométeres) gyalogtúrával érhetik el a helyszínt. Lehet, hogy ők mérföldben számoltak és légvonalban… A romvárosig négy tábort építettek ki, ahol oldalfal nélküli tömegszálláson lehet aludni, étkezni, ivóvizet vételezni. Az egyik táborban villany sincs. Mosakodás a hegyi patakban. A mobiltelefonok értelemszerűen sehol nem működnek.

Négy nap alatt ötven kilométer, könnyű trópusi erdei sétának tűnt, nem is nagyon készültem rá. Rendszeresen túrázom, minden év első napján megmászom a Kékest, nem véltem túl nagy „falatnak” a kolumbiai erdei „sétát”. A gyülekezőhelyen, Santa Martában ugyan feltűnt, hogy a tizenkét fős nemzetközi csapatban én vagyok a rangidős, de ez sem keltett különösebb gyanút bennem, hetykén azt gondoltam: „legyalogolok” bárkit.

Az előzetes angol nyelvű tájékoztatót csak átfutottam, mosolyogtam a szúnyogirtón (mindig van nálam, hja Zika-vírus), s nem vettem komolyan, hogy elemlámpát is kéne vinni. Az elveszett városhoz nem vezet országút, az első állomásig terepjáróval mentünk, ott kaptunk bő ebédet, majd nosza. Estére értünk az első táborba. Trópusi erdőre számítottunk, de az út nagyobbik része napon vezetett, negyvenfokos hőségben.

Az első szakaszon egy darabig még motorosok is előfordultak, később már csak öszvérfogatok: ezekkel szállították a táborokba az élelmiszert, ivóvizet. Hetykeségem estére kicsit lelohadt: részben a nagy szintkülönbségek, részben a 40 fokos meleg miatt, részben meglátva az első tábort a patakparton: amely gyakorlatilag fából ácsolt emeletes ágyakból állt egy védőtető alatt. Egy hordóból vételeztünk tisztított vizet, de azért beledobtunk még egy víztisztító tablettát is. A patakcsobogásra hamar álomba merültem. Ébresztő reggel öt órakor, még sötétben, gyors reggeli, majd huszonéves túravezetőnk Vamos chicos! felkiáltással elindította a csapatot.

A vad tempóban ismét megmásztunk egy nagy hegyet, s 9 órakor teljesen átizzadva lerogytam az egyik hegytetőn azzal, hogy nem megy tovább, így tehát én sem megyek tovább. Először éreztem életemben, hogy szó szerint „folyik a víz rólam”, patakokban folyt az izzadtság a fejemről. Helyzetemet némileg súlyosbította, hogy az előző napok hosszú buszozásai során összeszedtem egy kínzó légkondiköhögést, úgy éreztem, hogy csak a fél tüdőm működik.

Bár a városban még vettem egy köptetőszert, s ez némiképp hatott is, de kutyául gyöngének éreztem magam. Ültem egy fatörzsön, a csoport továbbment, szenvedtem, és arra gondoltam, soha az életben ide vissza nem tudok jönni, ha most feladom. Az akarat mellett azonban ott bujkált a félelem: és mi lesz, ha belehalok? Ha rosszul leszek, ide még csak segítség se jöhet. Nem húzom tovább: végül is fogamat összeszorítva, olykor imát mormolva, olykor egy-egy szép dallamot ismételgetve folytattam.

1. Titokzatos romterületek
2. Holtpont

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

7. Életmód és mindennapok a Kádár-korszakban
II. Népesség, település, életmód

• A magyar-román diplomáciai kapcsolatok megszűnésével fenyegetett Ceaușescu falurombolási terve
• Lelkiismereti és erkölcsi kérdésnek tekintette az amerikai elnök a Szent Korona visszaszolgáltatását
• Mit keresett Fidel Castro 1972-ben Budapesten?
• A Népliget és a Margitsziget is szóba került, mint az Úttörővasút lehetséges helyszíne
• Ilyen az, ha csináljuk a fesztivált – koncertfotók a ‘80-as évekből
• Ledobni a vörös nyakkendőt – ilyenek voltak a szocialista úttörőtáborok
• Kilincs a túloldalon
• Az én 89-em
• Benzininjekció, néma talpak és Mengele – ártatlan volt-e Tóth Ilona?