„Ugyebár Dr. Livingstone-hoz van szerencsém?” – Sir Henry Morton Stanley kalandjai Afrika zöld poklában

2022. január 28. 16:41 Múlt-kor

„Semmilyen élő ember nem állíthat meg, csak a halál akadályozhat meg, de még az sem. Egyszerűen nem halhatok meg, nem fogok meghalni!” Sir Henry Morton Stanley Afrika-kutató és kalandor megpróbáltatásai közepén, maláriától gyötörten, a fekete kontinens mélyén vetette papírra ezeket a vasakaratról tanúskodó sorokat. A walesi Denbigh városában 181 éve, 1841. január 28-án született Stanley megszámlálhatatlan akadályon túljutva, rengeteg emberi élet árán valósította meg céljait Afrikában.

A legendás pillanat – Sir Henry Morton Stanley és David Livingtone találkozása

Korábban

John Rowlands néven született és nem éppen a legideálisabb körülmények között. Szülei nem házasodtak össze, Johnnak még négy törvénytelen testvére született, legalább két apától.

Anyja korán elhagyta, és édesapjára maradt a gyermeknevelés terhe. Az apa-fia kapcsolat nem tartott sokáig. John ötéves korában elvesztette apját, amelynek következtében dologházban, illetve rokonoknál töltötte gyermekéveit. Később Amerikában próbált szerencsét.

Az Atlanti-óceán túlpartján nevet is cserélt egy New Orleans-i kereskedő, bizonyos Henry Hope Stanley után Henry Morton Stanley-re változtatta nevét. John, azaz Henry egy figyelmes nevelőapát látott a kereskedőben.

Az ifjú harcolt a polgárháborúban, ahol a sors szeszélye folytán tudósítói, újságírói feladatokat kellett ellátnia. Munkájára felfigyelt a New York Herald tulajdonosa, és állást ajánlott neki. Stanley kihasználta a nagy lehetőséget. Munkájának köszönhetően eljutott Etiópiába, ahol két misszionárius kiszabadításáról tudósította az amerikai olvasókat.

Az 1871-es esztendő egy újabb fontos fordulópont volt az életében, lapja ugyanis azzal bízta meg, hogy találja meg az Afrikában eltűnt felfedezőt, David Livingtone-t. A skót misszionáriusról, aki fejébe vette, hogy felkutatja a Nílus forrásvidékét, már majdnem három éve nem halottak a britek.

Livingstone-ról szinte mindenki tudta akkoriban, hogy még 1843-ban túlélt egy oroszlántámadást, feltérképezte a Zambézi-folyót és gyakorlatilag átgyalogolt a fekete kontinens egyik partjától a másikra. Rejtélyes eltűnése rengeteg embert foglalkoztatott, így a sztori mindent megért a New York Heraldnak.

„Bárhol is legyen Livingstone, bizonyos, hogy nem fogom feladni a hajszát. Ha életben van, fogják még hallani a szavait, ha pedig halott, akkor is megtalálom, és hazaviszem a csontjait” – írta Stanley a New York Herald szerkesztőjének.

1871 márciusában indult útnak Zanzibárból a Tanganyika-tó partja, Livingstone utolsó ismert tartózkodási helye felé. A Stanley-expedíció átvágta magát a dzsungelen, ahol cecelegyek és krokodilok tizedelték a teherhordó állatállományt.

A körülményeket a hordárok is megelégelték, sokan egyszerűen megszöktek, de rengetegen meg is haltak a zöld pokolban összeszedett betegségek miatt. Stanley, aki a vérhas mellett himlőtől és maláriától is szenvedett, a megpróbáltatások ellenére erőltetett menetben hajszolta embereit. Végül októberben, több mint ezer kilométer megtételét követően megérkeztek a Tanganyika melletti, ma Tanzániához tartozó Ujiji városa mellé.

A célállomás nem a véletlen műve volt: Stanley korábban arab kereskedőktől megtudta, hogy Ujijiben egy fehér ember lakik. Ez akkoriban igen nagy szenzációnak számított, mert Afrika ezen vidéke nem tartozott az európaiak kedvelt desztinációi közé.

Afrika kalandos útjain (1872)

Az információ hiteles volt, Stanley megtalálta az ősz szakállú, kissé rozoga állapotban lévő Livingstone-t. „Ugyebár Dr. Livingstone-hoz van szerencsém?” – tette fel híres kérdését. Az illető igenlő választ adott, a diadalittas Stanley pedig ekképpen reagált: „Hálát adok Istennek, amiért láthatom Önt, doktor”.

A két férfi néhány hónapot közös munkával töltött. Felfedezőútjuk során megállapították, hogy a Nílus és a Tanganyika-tó között nincs kapcsolat. Livingstone úgy döntött, Afrikában marad, ott is halt meg 1873 májusában. Stanley azonban hazatért, és kiadta afrikai kalandjairól szóló, „Hogyan találtam meg Livingstone-t. Utazások, kalandok és felfedezések Közép-Afrikában” című könyvét, amellyel óriási sikert aratott.

A felkapott felfedező és zsurnaliszta sikerein felbuzdulva a Herald és a London Daily Telegraph finanszírozta újabb expedíciót. Az újságíróból lett Afrika-kutató körbehajózta a Viktória- és a Tanganyika-tavat, és rájött, hogy egyiknek sincs kapcsolata a Kongó folyóval. Stanley a Tanganyika-tó érintésével elképesztő kalandok árán a Kongó felső főfolyásán, a Lualaba folyón lehajózva kijutott az Atlanti-óceánig.

Útja közel ezer napig tartott. Az első expedíciójához hasonlóan itt sem válogatott az eszközökben. Pisztollyal a kézben ösztökélte embereit, miközben a bennszülöttekkel harcolva vágott keresztül Belső-Afrikán. A hétezer kilométeres út folyamán Stanley 227 embert vesztett.

Hazaérve természetesen egy újabb sikeres könyvet írt kalandjairól. Az Afrika-szakértőre az olvasók mellett II. Lipót belga király is felfigyelt, aki azzal bízta meg a helyi tapasztalatok birtokában lévő Stanley-t, hogy építse ki a belga gyarmati infrastruktúrát a Kongó-medencében.

Stanley 1884-ben

A walesiből lett amerikai a tőle megszokott módon, hihetetlen energiával és brutalitással látta el feladatát. Vasutat és utakat építtetett, és ha a bennszülöttek az útjába álltak, lelkiismeret-furdalás nélkül közéjük lövetett, és ha kellett, elvette földjeiket is. Stanley cseppet sem humánus ügyintézése kapcsán „kiérdemelte” a Bula Matari, azaz a „Sziklatörő” nevet.

Az európai közvéleményt azonban cseppet sem izgatta Stanley módszere, a nyugati világ a kalandor hőst és felfedezőt látta a merész utazóban. Miután Közép-Afrikában felfedezte az Edward-tavat, Stanley 1890-ben hazatért Nagy-Britanniába, és korábbi kalandorságát feladva polgári életmódra rendezkedett be. Megnősült és parlamenti képviselő lett. Érdemeiért 1899-ben Viktória királynő lovaggá ütötte. 1900-ban visszavonult a közélettől és négy évre rá, 1904 májusában örökre lehunyta a szemét.