Találkozás az élőhalottak seregével – ilyen volt a középkori Walking Dead

2015. október 19. 16:24

Korábban

A zombitestvér nyomorúsága

Miközben Walchelin figyelte az elhaladó kísértetsereget, ráeszmélt, hogy a korabeli nyugat-európai folklór egyik legismertebb jelenségével van dolga: az ördög szolgája, Harlequin (Hellequin) vezette „vad hajsza” zajlik a szeme előtt. Az 1140-től 1210-ig élt klerikus, Walter Map leírásából tudjuk, hogy Harlequin egy ősi briton királyről, Herláról kapta a nevét, aki egy alkalommal egyezséget kötött egy törpe királlyal. A törpe egy kiskutyát ajándékozott neki, és elmondta, hogy ő és társai egészen addig nem szállhatnak le a nyeregből, amíg a kis állat le nem ugrik Herla karjai közül, mert ha mégis megteszik, meghalnak. A király később rájött, hogy a kiskutya nem fog leugrani a karjai közül, és hogy ő és társai arra ítéltettek, hogy élőhalottként vándoroljanak körbe a Földön. A legenda egyes változataiban maga Artúr király is szerepel.

Miközben Walchelin tovább szemlélte a zombisereg vonulását, bevallotta magának, hogy bár korábban kinevette a mesemondókat, és nem hitt nekik, mivel nem tudták megcáfolhatatlan bizonyítékokkal alátámasztani állításaikat, ezúttal saját szemével láthatta, hogy tévedett. Tudta azonban, hogy neki sem fog hinni senki, hacsak nem mutat valamilyen bizonyítékot. Ezért elhatározta, hogy elfogja, és hazaviszi az egyik lovas nélküli lovat, hogy megmutassa szomszédinak, nem hazudott. Az első kiszemelt ló még azelőtt elfutott, hogy a pap befoghatta volna, de a következő megállt előtte, hogy felszálljon rá. Bár Walchelinnek gyanús lehetett volna, hogy a paripa tölgyfa alakú gőzfelhőz fúj ki az orrán, a papot ez nem tántorította el attól, hogy felüljön a nyergébe. Amint felugrott, azonnal érezte a lába környékéről feltörő forró tüzet, szívébe pedig egy szavakkal szinte egy leírhatatlanul hideg érzés nyilallt bele.

Ettől már a halott lovagok is bedühödtek. Négyen odamentek Walchelinhez, és kérdőre vonták, hogy miért akarja elvenni azt, ami az övék, amikor közülük senki sem bántotta őt. A pap nagyon megijedt, de az egyik zombilovag megkönyörült rajta, és rávette társait, hogy hagyják békén Walchelint. A William of Glosként (Glosi Vilmos) bemutatkozó jótevő elmesélte, hogy azért kell egy borzasztó súlyú, égő malomtartozékot a szájában hordoznia, mert még életében egy szegény embernek adott kölcsön egy alkalommal, mivel azonban a szerencsétlen nem tudta visszafizetni a pénzt, a malom Williamé lett. A purgatóriumban szenvedő lovag megkérte Walchelint, hogy segítsen neki, és mondja el családjának, hogy adják vissza a jogos örökösöknek a malmot, a pap azonban erre nem volt hajlandó. William ezután lángoló kezével a torkánál fogva megragadta, és a földre teperte a papot, aki a szorongatott helyzetben Szűz Máriához fordult segítségért.

Walchelinnek azonban ismét a segítségére siettek. Megmentője ezúttal nem más volt, mint testvére, az Angliában életét vesztő Robert. A pap eleinte nem hitt neki, még azután sem, hogy Robert több olyan dolgot is szóba hozott, amelyeket csak ő tudhatott. Végül azonban az élőhalott lovag mégis meg tudta győzni testvérét, miután kétségbeesve elsorolta neki, hogy miután a szüleik meghaltak, Franciaországba küldte tanulni, ahol biztosította számára a szükséges pénzt és ruhaneműt, és egyébként is, jobban szerette a világon bárki másnál, de testvére ezt nemcsak, hogy nem köszöni meg, de még csak fel sem ismeri.

Miután öccse végre hitt neki, Robert elmesélte a saját történetét. Elmondta, hogy bűneiért oly módon bűnhődik, hogy hatalmas, elviselhetetlenül nehéz, örök tűzben égő, elviselhetetlen bűzt árasztó fegyvert kell hordozzon. Testvére egyik Angliában tartott miséjének köszönhetően azonban borzasztó terhet jelentő pajzsától megszabadult, és kijelentette, hogy még mindig magánál hordott kardjának terhét is csak kevesebb mint egy évig kell már elviselnie. Miután még ellátta néhány jó tanáccsal öccsét, és kérte, hogy imádkozzon érte, a kárhozott sereggel továbbállt.

Walchelin a kísértetsereggel való találkozása után egy hétig nyomta az ágyat, majd miután lassan felépült, elmondta a helyi püspöknek, mit látott. Ordericus Vitalis leírta, hogy ő Walchelintől magától hallotta a rettenetes történetet, és hozzátette – a történet hitelességét alátámasztandó –, hogy még az élőhalott lovag által okozott sebet is látta a pap arcán, aki a hátborzongató esemény után még mintegy 15 éven át élt.

előző oldal 2 / 2