Se fekete, se gyász, se búcsúbeszéd: észrevétlenül távozott e világból Shakespeare

2021. április 23. 12:53 Múlt-kor

Korábban

Néma feledés

1616. április 25-én, két nappal halála után a stratfordi Szentháromság-templom kápolnájában helyezték örök nyugalomra. Úgy tűnik azonban, ezt a „kegyet” nem szakmai eredményeivel érdemelte ki, hanem automatikusan megillette helybéli, tiszteletreméltó polgárként.

Megemlékezés egyáltalán nem kísérte az eseményt – sem a fővárosban, sem másutt –, illetve az általa vezetett színészek és I. Jakab király sem gyászolta az elhunyt alkotót. Mindössze a fiatalkorú William Basse érezte kötelességének meghatottságában, hogy néhány sorral adózzon a szerző emlékének, noha valószínűleg személyesen nem is ismerték egymást. Négysorosában lényegében csak arra tett utalást, hogy Shakespeare-nek a legnagyobbak között, a westminsteri apátságban lenne a helye.

A megszólított költők egyike sem reagált a „felkérésre”, így Shakespeare-nek még több mint száz évet kellett várnia arra, hogy elnyerje méltó helyét a legnagyobbak között. Basse verse noha a köztudatba került, végül csak 1633-ban került kiadásra. Semmilyen egyéb hivatalos irat, gyászjelentés, vagy akár személyes levél nem maradt fenn, amelyben megemlékeztek volna az angol irodalom egyik legnagyobb alakjáról.

A mai napig kérdés, miért volt ennyire „csendes” Shakespeare halála, mi okozhatta ezt a némaságot, amely az elmúlását övezte. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a szomorú esemény Szent György napjára esett, amelyet még a korabeli Angliában is a kiemelt ünnepek között tartottak számon.

Miközben a drámaíró halálos ágyán feküdt, I. Jakab királyt éppen egy másik költő – egy bizonyos William Fennor – szórakoztatta az ünnepségek alkalmával. Fennor kétségkívül a „kedvenc” szerepet kívánta betölteni a királyi udvarban. A nép sorsát egészen más foglalkoztatta, így Shakespeare – színházi hasonlattal élve – a hátsó ajtón távozott.

I. Jakab király nem volt a színház rajongója

A valaha élt egyik legismertebb szerző halálát övező csend azért is figyelemreméltó, mert a korszakban jellemzően egy ismert ember temetése sem múlhatott el óriási felhajtás és megemlékezés nélkül. Ehhez nem volt szükséges, hogy az elhunyt a királyi családból, vagy a nemesség köréiből származzon, egy alacsonyabb származású, de közismert, köztiszteletben álló személy elmúlását is övezhette ekkora figyelem.

William Camden, a korszak egyik meghatározó írójának és heraldikusának halála szintén ezt támasztja alá. Származása Shakespeare-hez hasonlóan nem volt kimagasló. A korában valóban népszerű szerzőt utolsó útjára ezerhatszázan kísérték, és az őt dicsőítő megemlékezésektől visszhangzott a sajtó.

Sir Philip Sydney fiatalon, harminckét évesen bekövetkező halálát követően szintén gyászba borult a nép, temetésén nemesek, bárók jelentek meg, mintha az egy jeles esemény, nemzeti gyásznap lenne. A költő népszerűségére magyarázat lehet, hogy Sydney a 16. század végén sokkal inkább megtestesítette a reneszánsz költői ideálról alkotott képet, mint akár Shakespeare.

Még az egyetemi körökben is megemlékeztek róla. Oxfordban és Cambridge-ben egyaránt papírra vetették és méltatták Sydney tartalmas irodalmi munkásságát, de még a határon túl, a németalföldi Leidenben is elismerően írtak teljesítményéről. Noha nem mindenkinek jutott ekkora rivaldafény, a legtöbb szerző haláláról szintén nagy számú írásos dokumentum maradt fenn, legyen szó akár egy gyásziratról vagy néhány soros megemlékezésről.

Ben Jonson, Shakespeare halálát követően huszonegy évvel hunyt el, és nevét szintén bearanyozták a következő jelzőkkel: „az angol líra királya”, és „egy kincs, akinek halálával az angol líra is kihunyt”. Sőt, a ma már kevéssé ismert William Cartwright még abban a „szerencsében” is részesülhetett, hogy halálát követően I. Károly angol uralkodó fekete gyászruhát viselt.

előző oldal következő oldal 2 / 3