Púderfelhőbe burkolózó pesti lányok: szépségápolás a szocializmusban

2022. október 14. 16:20 Múlt-kor, Korall

Tanulmányom az 1950-es és 1960-as évek professzionális szépségápolását vizsgálja, és szépségápolás-történeti szempontból mutat rá a két korszak homlokegyenest különböző ideológiáira és tendenciáira. A Rákosi-kor szovjet típusú rendszerében a szépségápolást hivatalosan, mint a „jóllét” egyfajta megnyilvánulását, a kizsákmányoló osztályokhoz, de legalábbis a középosztályhoz társították, amelyet a kispolgársággal bezárólag értelmeztek. A kádári konszolidáció pedig, elhozván „a professzionális szépségápolás rehabilitációját”, létrehozott egy sajátos szegmenst, a szocializmus „megfizethető luxusát”.

Kép forrása:Fortepan / Aradi Péter

Korábban

A Rákosi-kor minimalista szépségápolása

Kovácsné Magyari Hajnalka: A mosószappantól az „elektromos narancsig”. Szépségápolás és professzionális kozmetikai szolgáltatások az 1950-es és 1960-as években című tanulmánya a Korall folyóirat 22. évfolyam 83. számában jelent meg, és erre a linkre kattintva teljes egészében olvasható.

A Rákosi-korszak éveire a lakossági fogyasztás erőteljes korlátozása volt jellemző. Az olyan alapvető élelmiszerek beszerzése, mint a kenyér, zsír vagy liszt is nehézkes volt, a hús vagy édesség már luxusnak, a kozmetikumok beszerzése pedig már valóságos „burzsoá szenvedélynek”, vagy a kor pejoratív kifejezésével, „kispolgári csökevénynek” számított. Az 1950-es évek szovjet mintán alapuló politikai propagandája rendszerellenes viselkedésnek titulálta az önkényes „kenceficézést” és szépségápolást.

Bár ünnepi alkalmakkor elfogadott volt a boltban vásárolt, megfizethető, ám ritkán kapható kozmetikum (köztük a kölni, a szempillafesték, a rúzs) használata, a mindennapokban azonban nem tolerálták. A nők nagy része, még ha szeretett volna is többet foglalkozni magával, saját biztonsága miatt nem tette, inkább beolvadt a szürke tömegbe, és ha nem is feltétlenül azonosult a rendszer ideológiájával, elfogadta azt, vagy legalábbis idomult hozzá.

A nők többsége számára az 1950-es évek nagyfokú nincstelensége és hiányállapota miatt a szépségápolás a mosószappannal való mosakodásban merült ki. A korszak puritán mentalitásának megfelelően, a sajtóban olyan szépségápolási tanácsok születtek, amelyek a minimalista szépségápolást hirdették: „a kenőcsöknek semmiféle különösebb hatásuk nincs, a legjobb bőrápolás a tisztaság és a legmegbízhatóbb bőrápolószer a víz”.

Nagyon száraz arcbőr esetén a tanácsadási rovatok étolajat vagy sertészsírt ajánlottak a bőr táplálására. Akik mégis az arckrémhez ragaszkodtak, azoknak megoldást jelenthetett „a puha Alumol krém”, amely „bármely illatszerboltban beszerezhető” volt. A gazdasági hiányállapotot tükrözi az a tény is, hogy ugyanazt a krémet kenték a nők az arcukra, mint a lábukra, mert „az arcápoláshoz ajánlott krém a lábszárat is jól védi a hidegtől”. Az említett krém ezenfelül egyszerre számított bőrápoló, izzadásgátló és gombaölő készítménynek. A Rákosi-kor ínséges időszakában az Alumol krém mellett, a Velosa-féle „fenyőpakolás” számított a másik univerzális kozmetikumnak, amelyet arc- és lábborogatásként egyaránt használtak.

Nő a tükör előtt, 1965. (kép forrása: Fortepan / Nagy Gyula)

A Rákosi-korszak szépségápolása, mint fentebb láttuk, leginkább a tisztálkodás procedúrájából állt, amelynek fő összetevőjét egyrészt a boltokban kapható, de akár házilag is előállítható mosószappan, másrészt az esővíz jelentette. Az utóbbi szintén a puritanizmus eszköztárában szerepelt a „kozmetikumok” között, és ingyenessége miatt igencsak népszerű, de főként elérhető forrásnak számított. Természetesen ez a fajta szépségápolási tendencia nem a nők saját szuverén döntése volt, hanem a gazdasági helyzet adta lehetőség alternatívája. Bár a későbbiekben ez a szükségmegoldás annyira megszokottá vált, hogy az emberek még akkor is gyűjtötték a hajmosáshoz az esővizet, amikor erre már nem volt szükségük.

A szépségápolás rehabilitációja: professzionális arctisztítás, a „szocializmus luxusa”

Bár 1956-nak semmi köze sincs a női szépségápoláshoz, ez az év mégis egyfajta paradigmaváltást hozott. A kádári hatalom levonta 1956 konzekvenciáit, és igyekezett figyelembe venni a lakosság szükségleteit, valamint depolitizálni az embereket. A Rákosi-kor erőltetett puritanizmusával ellentétben a szépségápolás megszűnt politikai kérdés lenni, nem számított rendszerkritizáló magatartásnak, ha egy nő például rúzsozta magát, vagy akár kéthetente megcsináltatta a frizuráját. A nők igény szerint bátran járhattak fodrászhoz, illetve kozmetikushoz, sőt, mint ahogyan azt egy korabeli tanácsadókönyv említi, néha még túlzásokba is estek, és teljes „púderfelhőbe burkolóztak”.

1958-ban már a divatos „pesti nő”, az akkori leírás szerint: „[...] púderozza magát reggel az íróasztal mellett, hogy ne fényes orral fogadja az ügyfeleket, púderozza magát ebéd előtt és ebéd után, az üzemben a gép mellett, ha egy pillanatra megáll a munka, a megállónál, ha nem jön a villamos, és még ki tudná felsorolni hányszor és hány helyen?” A nők retiküljének hűséges társává lett a piperetükör, amit bárhol, bármikor előkaphattak, és akár az utcán is ellenőrizhették a küllemüket.

Az 1960-as évek szépségtanácsadó rovatai az 1950-es évekkel ellentétben már nem kizárólag a tisztálkodási szokások megreformálásáról szóltak, hanem valóban használható szépségápolási tanácsokat adtak a nőknek azzal kapcsolatban, hogy milyen arckrémeket használjanak, melyek az éppen divatos rúzsszínek, vagy szabad-e cipőkrémet használni szempillafesték helyett.

Segítő kezek a sminkelésben, 1975. (kép forrása: Fortepan / Urbán Tamás)

A zöldség- és gyümölcspakolások, valamint a tojás felhasználása az otthoni szépségápolásban is egyfajta paradigmaváltást jelentett az 1950-es évekhez képest, aminek okaként az is betudható, hogy a Kádár-korban az alapvető élelmiszerek már nem számítottak hiánycikknek. Egyes kozmetikai bemutatókon a kozmetikusoknak az is feladatuk volt, hogy bemutassák a kozmetikai piacon megjelent higiéniai kozmetikumokat, és megtanítsák a nőket azok helyes használatára. A kozmetikai bemutatók után a nők termékmintát is kaptak (rúzst, arckrémet stb.), hogy emlékezzenek az eseményre, és megkedveljék a szóban forgó kozmetikumokat.

Szőrtelenítés és intimhigiénia

A korabeli nők testi higiéniája és szőrtelenítési preferenciái akkoriban egészen mások voltak, mint ma. A szőrtelenítés fogalma alapvetően az arcon lévő felesleges szőrszálak, a karok és a lábszár epilálását foglalta magában. Az intim zónák szőrtelenítése nem volt téma, ha mégis, akkor ekképpen gondolkodtak róla az emberek: „Az ott [...] annak a résznek az ékessége.” A szőrtelenítés a szem előtt lévő testrészek csupasszá tételével kezdődött. Kezdetben a láb térdtől lefelé való szőrtelenítését tartották fontosnak, azt is csak azok, akiknek erősebb volt a szőrzete, és akiket ez valamilyen okból zavart.

A combon lévő pihék, a hónalj- és intimszőrzet a korabeli testképfelfogás szerint teljesen rendben voltak. Korabeli művészi alkotások is azt demonstrálják, hogy a nemi szőrzet ebben az időszakban szexuálisan vonzó és izgalmas volt. Czene Béla festőművész (1911–1999), aki szívesen örökítette meg az 1960-as és 1970-es évek modern nőit, aktfestményeivel egyfajta korrajzot nyújtott az olyan tabutémákról, mint például az intimterület esztétikája.

Kemenes Mari manöken, 1968. (kép forrása: Fortepan / Bauer Sándor)

Festményein korabeli szép és divatos nők, manökenek vannak ábrázolva olyan pózokban, amelyek láthatóvá teszik az intim területeket. A festmények tanúsága szerint, a korszakban szépnek tartott nők rendelkeztek hónalj- és fanszőrzettel, és a képek hangulatából ítélve, ez egyáltalán nem számított szégyellnivalónak.

Az 1960-as évek állami és szövetkezeti üzleteiben már csak gyantával szőrtelenítettek a kozmetikusok, vagy hidrogén-peroxiddal szőkítették ki a zavaró szőrzetet. A szőrtelenítés még az 1970-es években sem terjedt el általánosan, és aki igénybe vette a kozmetikákban végzett professzionális gyantázást, az is csak szezonálisan tette, és kifejezetten a lábszárakon. A Kozmetikai és Háztartásvegyipari Vállalattól, ismertebb nevén KHV-tól lehetett kész, táblás gyantát (kolofónium + méhviasz) vásárolni, de a szabálytalan arányok miatt, ennek a minősége nem volt mindig megfelelő.

A gyantázásnál ugyanazt a technikát alkalmazták, mint a későbbi, modern patronos változatnál (amely majd csak a rendszerváltás környékén jelenik meg a kozmetikában), de a gyantát spatulával kenték fel, letépéskor pedig nem használtak hozzá papírcsíkot. A spatulával felhelyezett barna színű gyantát a szőr növekedésével egyező irányban kenték fel, és ellentétes irányban rántották le. Érdemes volt egyenletes csíkokat húzni, mert könnyen eltört a gyanta, és ha több menetben tépték le a vendégről, az igen fájdalmas volt. A szőrtelenítés utáni gyantamaradványokat a bőrről orvosi benzinnel oldották le, utóápolási készítmények alkalmazása nem volt jellemző.

A már használt gyantacsíkokat a kor kozmetikai protokollja szerint felforralták (elpusztítva belőle ezáltal a baktériumokat), egy szűrőn keresztül egy másik edénybe öntötték, és újra felhasználták. Ennek megfelelően a gyanta színe informatív jelleggel bírt: minél sötétebb volt, annál többször volt használva. A szőrtelenítés módszerének kiválasztásában fontos tényezőnek számított az idő, a tartósság és a fájdalom intenzitása, amit az egyén fájdalomküszöbe is nagyban befolyásolt.

Kovácsné Magyari Hajnalka: A mosószappantól az „elektromos narancsig”. Szépségápolás és professzionális kozmetikai szolgáltatások az 1950-es és 1960-as években című tanulmánya a Korall folyóirat 22. évfolyam 83. számában jelent meg, és erre a linkre kattintva teljes egészében olvasható.