Perczel Zita még húszéves sem volt, s már sikeres színésznőként állt a színpadon. Előbb a Nemzeti Színházba került, jórészt tanára, támogatója, felfedezője, Hettyey Aranka jóvoltából. 1935–1937 között pedig a Vígszínház tagja lett. Számos magyar film szereplője, leghíresebb közülük a Meseautó (rendezte Gaál Béla, Reflektor Film, 1934). Ebben Kovács Vera szerepében aratott nagy sikert. Kissé furcsa előzmények után indult világgá. Ebben szerepet játszott, hogy meg akart szabadulni egy férfitól, hogy aztán egy másiké legyen, akitől nem sokkal később a halál választotta el. Szerelemből, kalandvágyból hagyta el hazáját? Ki tudja?

Egy biztos: Perczel Zita 1937-ben Párizsba utazott. Ekkor úgy gondolta, hogy végleg. Az indulás kissé bizonytalan okait, részleteit önéletrajzi visszaemlékezésében maga is megörökítette, amely könyv alakban – A meseautó magányos utasa címmel – már csak a halála után jelenhetett meg.
Húszévesen már a francia fővárosban volt, nem sokkal később egy világ körüli turné következett: Amerika, bár Hollywoodot nem tudta meghódítani. Majd sok-sok viharos, küzdelmes év után ismét a fény városa, házasságok, anyai szerep, végül hazatérés s az itthoni komolyabb sikerek színpadon és filmen egyaránt.
Párizsi debütálásáról Guthy Böske emigráns újságíró és divatikon a Színházi Életben 1938 elején a „Párizson keresztül akarok nagy magyar színésznő lenni” cím alatt a következő sorokkal tudósított: „»Budapest a battu Paris« – Budapest legyőzte Párizst, írja az egyik leghíresebb francia kritikus Perczel Zita premierje után. Perczel Zita párizsi primadonna lett.”

Csókiskola

A Théâtre Saint-Georges színpadán aratta első, kirobbanó sikerét a Barbara című, háromfelvonásos, Michel Duran által írt komédiában.  Első benyomásait később a színésznő így elevenítette fel: „A környéken, amit Pigalle-nak is hívnak, sok színház van, mulatók, utcai árusok, kis kávéházak, utcanők. Színháznegyed, mulatónegyed és szerelempiac. […] A Théâtre Saint-Georges Színház a párizsi színházi világ szívében van. Egyike Párizs legrégebbi színházainak. […] A legnagyobb meglepetésem a színház mérete volt. Az óriási pesti Nemzeti vagy Vígszínház után a Saint-Georges Színház szinte ijesztően kicsi volt. Mintha nem lett volna távolság a színpad és a nézőtér között. A színpadról az utolsó sort is lehetett látni, leghátul pedig olyan páholyok voltak, amelyek előtt aranyozott rács volt, aki a páholyban ült, nézhette az előadást, de őt nem látták.” Ám – Guthy Böske szavaival folytatva –  „ezen a színpadon mert kiállni az a fiatal, magyar színésznő, aki tavaly ilyenkor még úgyszólván egy hangot sem tudott franciául. Szerepét, ha enyhe akszannal [akcentussal] is, de franciául, sőt az itteniek szerint »delicieuse« [finom] kiejtéssel mondja. A lapok áradozva írnak nemcsak a szépségéről, de a színészi képességeiről is.”
 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2023. tél számában olvasható.