Nem ismerjük a teljes nevét, és hiteles alkotása is alig maradt fenn. Ennek ellenére a művész, akit csak Geertgen tot Sint Jans néven emlegetnek, a XV. századi európai festészet egyik legeredetibb egyénisége volt. A Van Eyck testvérek mellett őt tartják a németalföldi festészet alapító atyjának, első nagy mesterének. Jelentőségét a kezdetektől elismerték: Dürer született festőnek tartotta, Karel van Mander, a „holland Vasari” is a legnagyobbak között emlegette. Viszont még ez a jól tájékozott történetíró sem tudott egy-két tényszerű adatnál többet az életéről. A Gerard a Jan után a leggyakoribb holland férfinév, ennek kicsinyítő képzős változata a Geertgen, így a festő furcsa neve csupán annyit tesz: „a kis Gerard, aki a Szent János kolostorban lakott”. Ez alig több mint a névtelenség. Mander egyéb életeseményről sem tud beszámolni, felsorolja a neki tulajdonított néhány festményt, majd az „életrajzát” azzal zárja, hogy „fiatalon halt meg, 28 éves korában”.

A „Szent János-rend”, avagy ismertebb nevükön az ispotályosok vagy johanniták – akiknek haarlemi rendházában Geertgen menedékre lelt – a XI. században alapított lovagrend, amelynek eredeti célja az volt, hogy étellel, itallal, szállással és orvosi ellátással segítse a Szentföldre tartó zarándokokat. A keresztes háborúk idején katonai tényezőként is fontos szerepet játszó lovagok a Jeruzsálemi Királyság 1291-es bukása után előbb Ciprusra, majd Rodoszra tették át a székhelyüket. Itt a keresztény világ egyik fontos védőbástyájaként még két évszázadon át kitartottak az erősödő Oszmán Birodalommal szemben. 1522-ben azonban a törököknek sokadik próbálkozásra végül sikerült elűzniük őket a szigetről. Ekkor telepedtek meg a stratégiai fontosságú Málta szigetén, innen ered a ma is ismert Máltai Lovagrend név.
Az 1301-ben alapított haarlemi rendház tagjai elsősorban módos holland polgárok voltak, akik a saját vagyonukból adományoztak a rászorulók ellátására. Az 1480-as évek elején valószínűleg Geertgen is rászorulóként került velük kapcsolatba, majd rövid életét laikus segítőként töltötte a lovagok között. Hogy festeni hol tanult, azt nem tudjuk. Elképzelhető, hogy egy bruggei miniátoriskolában sajátította el az alapokat, de az is lehet, hogy a holland festészet megalapítója, az olajfestés technikájának tökéletesítője, a haarlemi Albert van Ouwater volt a mestere.

Képes történetfűzés

Néhány évvel Geertgen megérkezése után, 1484-ben csodálatos hír jutott el a haarlemi rendházba: Bajazid szultán Keresztelő Szent János ereklyéinek egy részét – amelyek Jeruzsálem elfoglalása óta török kézen voltak – diplomáciai ajándékként átadta a Szent János-rend rodoszi nagymesterének. Az ereklyék visszakerülésének örömére a lovagok új főoltár készítéséről döntöttek, és a feladatot Geertgenre bízták. Ez az oltár – illetve, ami megmaradt belőle – a festő ma ismert egyetlen hiteles műve. Az eredetileg három részből álló, nagyszabású alkotás Haarlem 1572–1573-as spanyol ostromakor semmisült meg, csupán az oltár mindkét oldalán festett jobb szárnya maradt fenn. Ezt a fatáblát később kettéfűrészelték, így a bécsi Kunsthistorisches Museumban ma egymás mellett látható az egykor a külső oldalt díszítő jelenet, amely Keresztelő Szent János földi maradványainak történetét beszéli el, a belső oldal pedig Krisztus siratását mutatja be.
 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2023. tél számában olvasható.