Özvegységében csak szenvedés várt Szendrey Júliára

„Most már nőm vagy, s én a te parancsoló urad”

1850 januárjában visszaindult Kolozsvárra, fiát Szendrey Ignácnál hagyta Erdődön, onnan Pestre ment. Nem tudta elfogadni, hogy férje meghalt, kétes hírek miatt Törökországba készült, hogy nyomait ott kutathassa. Az utazáshoz útlevélre volt szüksége, amelyet Haynau elutasítása után csak Franz Lichtenstein osztrák császári tiszt közbenjárására kaphatott meg. A férfi állítólag – érzékelve Júlia kiszolgáltatottságát – hatalmi helyzetével visszaélve megzsarolta őt: vagy a szeretője lesz, vagy elintézi, hogy Júliát kiutasítsák az ország területéről. Ekkor a kétségbeesett asszony megbízhatónak tartott barátjához, a neves egyetemi tanárhoz, Horvát Árpádhoz fordult segítségért.

A férfi a „megmentőjeként” – még a gyászév letelte előtt – 1850. július 21-én titokban feleségül vette őt. Az alig 21 éves Júlia védelmet, biztonságot remélt második házasságától fia és önmaga számára. Petőfi eltűnésének híre nemzeti gyászt, özvegye új frigyének ténye viszont országos felháborodást, s így számára társadalmi számkivetettséget hozott. Júliának nem köszöntek. Korábbi barátai elfordultak tőle. Az erkölcstelenség és a hűtlenség bélyegét hordozta magán, szánalom és megvetés kísérte. Vádlói ismeretlenül is elítélték. Arany János 1850 augusztusában megírta Júliának címezve „A honvéd özvegye” című versét, amelyben új házasságkötése miatt bírálta az asszonyt – a vers azonban csak Júlia halála után, 1888-ban jelent meg.

Második házassága, amelyből négy gyermeke (Attila, Árpád, Viola, Ilona) született, bár kezdeti stádiumában intellektuálisan inspiráló, érzelmileg boldog és kiegyensúlyozott volt, fokozatosan megromlott: előbb az érzelmi kötődés lazult, majd a testi kapcsolat is megszűnt – a házasfelek eltérő szexuális igénye a teljes elhidegüléshez, s a házasság menthetetlenségéhez vezetett.

Horvát Árpád, a púpos, „örökké mogorva, kedvetlen ember” más asszonyoknál keresett boldogságot. Júlia visszaemlékezése szerint „sohasem akart bennem mást tekinteni, mint durva érzékeinek alárendelt vak eszközt, ki ama szomorú időben mézédes szavaival, frázisaival csak azért ámított, hogy engem majd a legkegyetlenebb módon megcsaljon.” Despota férje nem tűrt ellentmondást: „most már nőm vagy, s én a te parancsoló urad, törvényhozód, és én boldog akarok lenni!”

Júlia idegenkedett a testi élvezetek férje által elvárt módjaitól, saját bevallása szerint „minden undorító iránt ösztönszerűleg utálatot éreztem gyermekkoromtól kezdve.” Utolsó két gyermekét már betegen hozta világra, Horvát nem volt tekintettel felesége állapotára sem. Együttélésük végét jelentette, amikor a csalódott asszony felfedezte Horvát pornográf képgyűjteményét, a „legállatiasb kéj” megnyilvánulását.

Horvát Árpád

Az eset következtében Júlia egyértelműen kinyilvánította elköltözési szándékát, amire a férfi kirívó durvasággal reagált: „Jól van, hagyj el, de gyermekedet inkább megfojtom, mintsem kezemből, ha azt a törvény úgy kívánná – kiadnám.” A nő 1867-ben költözött el leányával, Ilonával a közös Hársfa utcai lakásukból a Zerge utcába. Fiúgyermekei a férjénél maradtak. Júlia egyetlen bizalmasa magányában a titkára, Tóth József, aki lejegyezte az ekkor már írni nem tudó, halálos beteg nő szavait.

Az 1868. szeptember 1-jén, öt nappal halála előtt lediktált háromoldalas, végakaratának szánt levelében a sokat vádolt asszony az utókor tudomására hozza: „Minden lépés, melyet ez ember tenne síromhoz, oly fájdalmat okozna poraimnak, mint minő undort éreztem iránta attól a perctől kezdve, mikor levetkőzve magából az embert, teljes állatiságában tűnt fel előttem s mint ilyen gyalázatos buja fotograf képeit házi köröm szentélyébe oly mérhetetlen cinizmussal behozni törekedett, s vadállatiassággal, bennem, nejében kigúnyolt minden érzelmet… s ő, mint férj, amit rám erőszakolni akart: «az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégíteni.»”

A húszévesen már özvegységre jutó Szendrey Júlia mérhetetlen sok csapást szenvedett el rövid élete során úgy, hogy részvétet, megértést alig kapott. Elvesztette szeretett férjét, eltemette édesanyját, testvéreit, és az alig pár napot élő kislányát. 1849 novemberében, férje holttestének keresésekor Kolozsvárott jegyezte fel: „inkább siratlanul meghalni, mint megsiratva élni.”

Testamentuma zárásában mégis bizakodásának adott hangot feloldozást várva. „De él az Isten, él a nemezis – s nem lehet, hogy mozdulatlan maradjon keze, ha igazságtalanságot lát maga előtt.” Petőfi özvegye mindössze 39 évet kapott a sorstól.

1. Feleségek felesége
2. „Ne temessék el elevenen”
3. „Most már nőm vagy, s én a te parancsoló urad”

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

1. A középkori város és a céhes ipar
I. Gazdaság, gazdaságpolitika, anyagi kultúra, pénzügyi és gazdasági ismeretek

• A felnőttek több mint tizede szenvedhetett rákos megbetegedésben a középkori Angliában
• Valóban annyira mocskosak voltak a középkori emberek?
• Miért hordtak röhejesen hosszú orrú cipőket a középkorban?
• A légszennyezés már a középkorban is fenyegette az emberek egészségét
• A római maradványoktól a sártengerekig – milyen volt a középkor útjain közlekedni?
• Valóban nem ittak vizet a középkorban?
• Az EU középkori elődje: a Hanza-szövetség
• Többet dolgozunk, mint a középkori jobbágyok
• Hogyan lett a középkor a sajtkészítés virágkora?