Nem lelkesedett túlságosan a Diótörőért Csajkovszkij

2019. december 18. 14:19 MTI

127 éve, 1892. december 18-án mutatták be először a szentpétervári Mariinszkij Színházban (a szovjet időkben Kirov Balett) Pjotr Iljics Csajkovszkij balettjét, A diótörőt, amely azóta a világ balettszínpadainak elmaradhatatlan karácsonyi programja.

Korábban

A diótörő Pjotr Iljics Csajkovszkij utolsó balettje, egyben utolsó színpadi műve. A történet alapjául E. T. A. Hoffmann A diótörő és az egérkirály című meséje szolgált.

Ivan Vszevolozsszkij, a Cári Színházak főigazgatója Marius Petipa koreográfussal olyan balettet szeretett volna rendeztetni, amely minden addigit felülmúl.

Mivel kiváló jelmeztervező volt, pompázatos jelmezeket kívánt felvonultatni. A Hoffmann-mese Alexander Dumas által átírt változatát adta oda Petipának; már a francia író sem követte híven az eredeti történetet, de Petipa még inkább eltért tőle.

Két képre osztotta a balettet, az első a karácsonyest, de a másodikban – máshogyan szőve a mese fonalát – a helyszín Cukorország lett.

Csajkovszkij nem túlságosan nagy lelkesedéssel állt neki a mű megzenésítéséhez, attól tartott, hogy a pazar díszletek és jelmezek, amelyeket a főigazgató elképzelt, veszélyeztetik a zene átélését.

Ugyanakkor elég érdekesnek találta a mesetémát, ezért elfogadta a felkérést. Rövid idő alatt, 1892 elejére elkészült a zenével.

A balettből egy kivonatot, A diótörő szvitet már március 7-én bemutatták egy szentpétervári koncerten. A hangszerelés érdekessége, hogy cselesztát is alkalmazott.

A teljes mű bemutatójára 1892. december 18-án került sor a Mariinszkij Színházban. A diótörő első, Petipa által tervezett változatában a színen cukrok, karamellek, marcipánok, mézeskalácsok és egyéb édességek voltak láthatók, amikor felgördült a függöny.

Csajkovszkij zsenialitása kellett ahhoz, hogy a figurákhoz ne szirupos, hanem költészettel teli zene szülessen. Az első koreográfiában egy kivétellel gyerekek táncolták a mesebalettet.

1919-ben Alekszandr Gorszkij újította fel a darabot, ő szőtte bele a történetbe a szerelmi szálat, Mária hercegnő és a Herceg szerepét felnőtt táncosokra osztotta, és az ő újítása az is, hogy a darab végén kiderül: a mese Marika álma volt.

A történet új mozzanatait később tévesen a darabot világhírűvé tevő Vaszilij Vajnonennek tulajdonították, aki csaknem fél évszázaddal az ősbemutató után, 1934-ben alkotta meg az új Diótörőt.

Vajnonen, a Mariinszkij Balett, majd később a Bolsoj koreográfusa indította világkörüli útjára a balettet. Úgy vitte színpadra a művet, hogy a zene mondanivalóját igyekezett híven megjeleníteni a cselekmény eltáncolásával.

Az ő változata és azon alapuló kivételes tehetségek – Rudolf Nurejev, George Balanchine – koreográfiái folyamatosan több társulat repertoárján szerepelnek szerte a világon.

A történet Stahlbaum tanácsos házában játszódik karácsony este, a vendégek egyike Drosselmeyer, a család öreg barátja, ő hozza a diótörő babát, amelyet Stahlbaum kislánya, Marika kap meg.

A történet kibontakozása a kislány álma: megelevenednek az izgalmas este szereplői, alakjai. Marika fából faragott diótörő bábúja gyönyörű hercegként lép elő, aki magával viszi a lányt egy varázslatos utazásra.

Indulás előtt azonban meg kell küzdeniük az Egérkirállyal, aki hadsereget küld Marika ellen. A darab végén a kislány felébred, és boldogan öleli magához a Diótörő bábut.

A Diótörő nyugati stílusú nagypolgári környezetben játszódik, német nevekkel. Mindez nem volt idegen a cári világtól, de a forradalom után sem vetették el, a balett csipkés, könnyed, nagyon is polgári világa kedvelt, támogatott és exportképes műfaj volt a szovjet időkben is.

A darabot többször filmre vitték, animációs változata, sőt szatirikus feldolgozása is született, 2010-ben pedig Battle of the Nutcrackers címen versenyt rendeztek a különböző diótörő-változatokból.

A kilencvenes években számos újraértelmezés született; Mark Morris amerikai Hard Nutjától Maurice Béjart rendezéséig, melyben a szexualitás és az anyakapcsolat került középpontba.

A Magyar Királyi Operaházban először 1927. december 21-én mutatták be Brada Ede koreográfiájával, ez még a Petipa-féle Diótörő volt.

Egészen 1945-ig ezt az inkább táncbetétek sorozatából álló változatot játszották évente egyszer, karácsonyi ajándékként. A Vajnonen-koreográfia 1950-ben érkezett Magyarországra, maga a mester és asszisztense tanították be.

Ezzel indult meg a nagy klasszikus művek átvétele a magyar balettszínpadon. Csajkovszkij Diótörője évtizedek óta a karácsonyi készülődés elengedhetetlen része az Operaházban vagy az Erkel Színházban.