A katolikus egyház mindig is a társadalmi mobilitás egyik legfontosabb csatornája volt. Egyházi szolgálatra lépve akár egy nem tehetős családból származó fiatal is magas pályát futhatott be az évszázadok során. A XX. század közepe előtt Magyarországon ráadásul az egyház legfőbb vezetői egyben az ország közjogi méltóságai is voltak. Így lehetett egy húszholdas, Vas vármegyei szőlőtermesztő és kistisztviselő család fiából is esztergomi érsek, bíboros, Magyarország hercegprímása. Mindszenty Józsefnek elsősorban jelleme, karizmatikus egyénisége volt az, amely a magyar egyház élére emelte, és amely tisztelőit és ellenfeleit egyaránt foglalkoztatta. Hajlíthatatlan akaratereje a hányattatott időkben persze a Szentszék figyelmét sem kerülte el.

Az 1915-ben pappá szentelt Mindszenty plébánost hívei és paptársai egyaránt a szervezőképességéről, eltökéltségéről, szociális érzékenységéről és pasztorációs elkötelezettségéről ismerték. Valószínűleg ezek a kvalitások lehettek döntő tényezők akkor is, amikor a neve második világháború idején, a veszprémi püspöki szék megüresedésekor felmerült. Ám Mindszentynek kritikusai legalább akkora számban akadtak, mint támogatói. Serédi Jusztinián esztergomi érsek, hercegprímás így próbálta óvni Angelo Rotta pápai nunciust Mindszenty támogatásától: „Felettesei felé Mindszenty udvarias, néha azonban túlságosan ünnepélyes, és úgy beszél, mintha tiszteletet akarna kivívni magának és azonos tekintéllyel rendelkezne. A vele egyenlőkkel úgy viselkedik, mintha meg lenne győződve saját felsőbbségéről; az alárendeltekkel szigorú és tiszteletet parancsol. Ezért a papság nem szereti őt; sokan tisztelik, de nem szeretik.” Az érsek úgy vélte, Mindszenty hajlíthatatlansága, szigora és állítólagos heves természete alkalmatlanná teszi a püspöki kinevezésre, amely „a lelkek kárára válna”. A későbbi kardinális életében nem utoljára fordult elő, hogy a magyar történelem viharában éppen azok a tulajdonságai emelték – egyébként önmaga által sem remélt – méltóságra, amelyek alapján mások őt alkalmatlannak ítélték.

Nincs eskü

1944 elején már küszöbön állt az ország német megszállása, a Vörös Hadsereg a keleti fronton pedig viharos gyorsasággal közeledett a magyar határ felé. Ebben a rendkívül kritikus helyzetben a törhetetlen akaraterejű Mindszentyt, aki nem élvezte igazán sem a főpapság, sem pedig a világi hatalom támogatását, a pápa márciusban kinevezte a veszprémi egyházmegye élére. Régi pártfogója és mentora, Mikes János nyugalmazott püspök így kommentálta a hírt: „Ej no, püspök lett az én drága Jóska fiam.” 

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. tavasz számában olvasható.