Csontváry Kosztka Tivadar valószínűleg az egyik legismertebb magyar festő. A legtöbben már gyerekkorukban találkoztak a képeivel: reprodukciókkal a tankönyvekben, a Magányos cédrus bekeretezett poszterével a nagymamájuk szobája falán, Taormina hatalmas látképével egy budapesti vagy a monumentális Baalbekkel egy pécsi osztálykirándulás során. De nemcsak leghíresebb festményeit tudjuk magunk elé idézni, hanem meseszerű élettörténetét is. Olvastunk az égi hangról, amely a festészet felé terelte a 27 éves patikust; hallottunk a „nagy motívumot” hajszoló utazásokról; a megtalált napútszínekről, az elismertség hiányáról és végül az életmű csodával határos megmeneküléséről is. Mégis a mai napig rengeteg talány övezi az életét: nem tudjuk, hogy pontosan hol és hogyan készültek óriási képei. Hol talált ekkora műtermeket, és hogyan hozta haza azokat a hatalmas vásznakat, amelyeknek szállítása ma is komoly kihívás elé állítja a múzeumokat?

Csontváry életpályájának kétségkívül az a legizgalmasabb momentuma, hogy vajon miért érezte úgy ez az orvostudományt, kereskedelmet és jogot is tanult sikeres iglói gyógyszerész, hogy festőművésszé kell válnia. Akár egy isteni sugallat, akár a belső motiváció vezette, a karrierváltását tudatosan, egy racionálisan kidolgozott program szerint tervezte meg: tanácsot kért, tájékozódott a tanulási lehetőségekről, majd ahogy sokan ma is tennék, önsegítő irodalomhoz fordult. „Meghozattam az Önsegély című munkát, azt hiszem, Schmilestől [sic!], amelyből megtudtam azt, hogy minden nagy munkához nagy idő kell, s hogy a nagy időhöz csak pénz kell, amely nem állott rendelkezésemre.”
Így Csontváry tíz éven át dolgozott szorgalmasan, hogy megteremtse új hivatása pénzügyi hátterét, aztán céltudatosan és gyorsan megtanult és megnézett mindent, amiről úgy gondolta, hogy szüksége lehet rá. Mohó és naiv tudásvágy munkált benne: mindent látni, mindent tudni, mindenhová eljutni.

Első lépésként 1894-ben Münchenbe utazott, hogy Hollósy Simon festőiskolájában megkezdje művészeti tanulmányait. Münchenből Karlsruhébe, majd Párizsba ment tanulni, ám még ezek után a stúdiumok után sem érezte kellően felkészültnek magát, ezért elődei hagyományát követve európai körutazásra indult. Rohamtempóban szelte át egyik országot a másik után, de a távoli, egzotikus vidékek mellett mindvégig fontos maradt számára a hazai táj is: a Tátra bércei közé rendszeresen visszatért.

A „nagy motívumok”

Csontvárynak – a XIX. századi klasszicizáló romantikus vedutafestőkhöz hasonlóan – szinte lételemévé vált az utazás. Barangolásai során többnyire hagyományos témákat, képeslapokon is ábrázolt népszerű helyeket: hegyeket, vízpartokat, városokat és antik romokat festett meg. Eközben azonban szüntelenül kereste az egyre nagyobb távlatú látványokat, amelyek a „nagy motívumok” megörökítésére készítették fel. Kísérletezett a különböző nézőpontok és napszakok, illetve különleges megvilági hatások megragadásával is, aminek legfontosabb helyszínei a dalmáciai Trogir, a Nápolyi-öbölben fekvő festői kisvárosok és a szicíliai Taormina voltak. Utóbbiba 1901 és 1905 között összesen három alkalommal tért vissza, általában a téli hónapokban. Ezzel párhuzamosan a nyarak egy részét viszont a szülőföldjén, a Tátrában töltötte. Mindkét helyen talált magának egy-egy „nagy motívumot”, egy-egy olyan páratlan tájélményt, amelynek jelentőségét a különleges természeti környezet, az építészeti alkotások és a hely szellemének együttese adta.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. tavasz számában olvasható.