Még az újkorban is hittek a seprűn repülő boszorkányok létezésében

2024. június 24. 14:20 Múlt-kor

Korábban

Egy papot és egy közrendőrt is kivégeztek a salemi boszorkányőrületben
Fekete misék és házi abortuszklinika is tarkította XIV. Lajos udvarának legnagyobb botrányát
A Napkirály udvaráig elértek a boszorkánysággal és mérgezésekkel tarkított országos botrány szálai

„Seprűnyélen repült Valpute-ből”

A seprűn repülő boszorkány egyik legkorábbi képi ábrázolása a Martin le Franc által eredetileg 1440-ben írt Az asszonyok bajnoka (Le Champion des Dames) című vershez kapcsolódik – e verset voltaképpen a Rózsa-regény által két évszázaddal korábban elindított, nőkkel kapcsolatos folyamatos társadalmi vita ihlette.

A vers egy 1451-ben kiadott példányában, amelyet jelenleg a francia Bibliothèque Nationale-ban őriznek, a margón egyértelműen két nő látható, amint seprűn ülve repülnek. A versben Le Franc éppen azokkal a vádakkal száll szembe, hogy a nők sátáni rituálékon vesznek részt éjszaka.

Henry Fuseli: A három boszorkány (1782 körül)

A költemény cselekményét két szereplő, az Ellenfél és a Szabad Akarat párbeszédje bontja ki. Utóbbi védelmébe veszi a nőket, míg az Ellenfél egyre durvább vádakat fogalmaz meg velük szemben:

„Lejegyezve láttam egy bírósági leiratban, hogy egy öregasszony bevallotta: tizenhat éves kora óta bizonyos éjjeleken seprűnyélen repült Valpute-ből egyenesen az ördögök borzalmas zsinagógájába. Tízezer öregasszony ott egy csoportban, mint egy nagy gyülekezetben, macskák és kutyák alakját öltve, alázatosan megközelítette az ördögöt, nyíltan seggen csókolva őt engedelmességük jeleként (…) egyesek magától az ördögtől tanulták művészetüket és perverz varázslataikat, amelyekkel megannyi gonoszságot elkövettek (…) Aztán mind hazatért, mint a szél, seprűjén – annyi hatalmat adott nekik a Sátán, a lelkek gaz tolvaja”.

Az efféle vad „boszorkányszombatok” legendáinak eredetét a margón lévő illusztrációk képaláírásai árulják el: „Vaudoises”, azaz valdensiek.

A valdensiek és a katharok szombatjai

Miután az ezredfordulót követően az európai kereszténységre leselkedő külső veszélyek többnyire megszűntek az egész kontinens e hitre való áttérésével, új fenyegetés jelentkezett: a különféle belső irányzatok által előidézett törések. Franciaországban a valdensiek, illetve a katharok néven ismert gyülekezetek mérsékelten aszketikus, az ember önerejéből gyakorolt kereszténységet hirdettek, tagadva az olyan katolikus doktrínákat, mint például a purgatórium létezése, továbbá azt is követelték, hogy a pappá szentelt személyek csak a valóban bűntelenek közül kerülhessenek ki.

1184-re a valdensiek Észak-Franciaországban egyezségre jutottak Lyon püspökével, és eltűrésükért cserébe elhagyták a várost. 1231-re a helyzet elkezdte annyira aggasztani a francia és német hatóságokat, hogy IX. Gergely pápa az „Ille humani generis” kezdetű bullájával felhatalmazta a regensburgi domonkos szerzeteseket a közbelépésre:

Leonaert Bramer: Boszorkányok gyűlése (17. század)

„Buchard perjel, (…) a Prédikátor Testvérek regensburgi tagjai (…) keressük, biztatjuk, felszólítjuk bölcsességeteket, apostoli pecsét alatt küldött apostoli leveleinkkel, hogy bírákként menjetek különféle tartományokba, hogy prédikáljatok, ahol úgy látjátok, hasznára válhat a klérusnak és az összegyűlt embereknek, e célra más, általatok ismert bizalmas embereket is használva, és buzgón kutassátok fel az eretnekeket, és azokat, akiket eretnekséggel vádolnak.”

1254-re a domonkosok mellett már a ferences rend tagjai is részt vettek e kutató és prédikáló tevékenységben, a gyakorlat pedig annyira elterjedtté vált, hogy IV. Ince pápa utolsó, „Ad extirpanda” kezdetű bullájában bővítette az eddigre már az „inkvizíció” címkét viselő nyomozók jogkörét, többek közt a kínvallatást is engedélyezve.

Az új bulla arra utasította a világi hatalmasságokat, hogy töröljenek minden, az inkvizíció tevékenységét akadályozó törvényt, és engedélyezte az inkvizítoroknak, hogy embereket tartóztassanak le, és lefoglalják ingóságaikat: „hogy elfogják az eretnek férfiakat és nőket, és elvigyék tulajdonukat a megyéspüspök vagy helyetteseinek birtokába (…) [és] megidézzék nevünkben és hatalmunknál fogva az adott egyházközség minden tagját, a férfiakat tizennégy, a nőket tizenkét éves kortól, vagy fiatalabbakat is, ha esetleg bűnt követtek el, hogy megjelenjenek előttünk egy adott napon és helyen, hogy feleljenek a tettekért, amelyeket elkövethettek a hit ellen, és hogy esküvel tagadják az eretnekséget”.

Míg az új intézkedéseket természetesen a nyereségvágy is indokolta – a lefoglalt ingóságok nem kevés bevételt hoztak az egyháznak –, az eretnekektől való növekvő félelmet a valdensiek és katharok szertartásairól szóló egyre merészebb híresztelések is táplálták.

1233-ban a buzgó német inkvizítor, Marburgi Konrád III. Henrik sayni grófot is megvádolta azzal, hogy sötét rítusokon vesz részt: szerinte az arisztokrata egy óriási rák hátán lovagolt el éjszakai orgiákra, ahol az ördög ánuszát is megcsókolta (a vád végül a pap – feltehetően Henrik hívei általi – megöléséhez vezetett). IX. Gergely ugyanebben az évben kiadott, „Vox Rama” kezdetű bullájában maga is arról írt, az eretnekek gyűlésein „amikor új tagot vesznek maguk közé, és az először lép be a kárhozottak körébe, egy hatalmas béka alakja tűnik fel előtte (…) egyesek e lényt hátsó fertályán csókolják”. A 15. századra a „valdensi” és „kathar” szavak a boszorkányság szinonimáivá váltak a mai Franciaország, Németország és Svájc területén.

előző oldal következő oldal 2 / 3