Már a középkorban is cifrán káromkodott a magyar

Nyelvkitépés és fővesztés terhe mellett

A káromkodás mint kifejezés tágabb értelemben egy olyan indulatos kifakadás, amikor az ember tárgyat, Istent, személyt vagy szenteket szidalmaz, szoros értelemben pedig a második parancsolat ("Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába veszi") megsértése. A szentségtörő beszéd korántsem új keletű jelenség, már a Szentírásban is számos olyan történet olvasható, amely kemény nyelvezetet használ, nem beszélve számos ismert irodalmi (pl. Shakespeare) utalásról.

Ahogy azt Zsupos Zoltán egyik korábbi tanulmányában leírja, a hajdan elhangzott káromkodásoknak csupán kis töredéke ismerhető meg, hiszen ezek jellegükből adódóan a legritkább esetben öltöttek írott formát. Általában akkor jegyezték fel őket, amikor valamilyen különleges körülmény okot adott rá: például bűnügyi esetben, amikor a nyelvi agresszió fizikaiba csapott át, így a következmények miatt perre, kihallgatásra került sor. Segítségükkel rekonstruálni lehet, hogy milyen nemű személy, hol, mikor, miért káromkodott, mit mondott, gesztikulált-e szavai közben, és mi lett a történet vége, végül pedig milyen büntetést kapott az elkövető.

A káromkodást az egyházi és világi fórumok az írásos feljegyzések tanúsága szerint folyamatosan tiltották. A vulgáris szavakat régebben sokkal komolyabban büntették, mivel istenellenes cselekedetnek tartották: a legenyhébb esetben nyilvánosan megvesszőzték vagy megbotozták az illetőt a piactéren, de egy többszörös visszaesőnek a nyelvét is kitéphették, sőt halálra is kövezhették.

A téma egyik avatott szakértője, Szőcsné Gazda Enikő arra hívta fel a figyelmet, hogy mivel a régiek úgy tartották, minden szerencsétlenség Isten büntetésének számít, az egész falu figyelte, hogy ki az, aki a Teremtőt felháborítja és a közösség ellen hangolja. A Székely Nemzeti Múzeum muzeológusa szerint e káromkodások nagy része ma már megmosolyogtató: káromkodásnak számított, ha valaki adta-teremtettézett, vagy azt mondta: "ördög/kutya/disznó teremtette". A források tanúsága szerint a 17-18. században a huncut szónak is pejoratív értelme volt, "kutya teremtette" értelemben használták, a németből átvéve.

"Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth"

A legkorábbi, írásban fennmaradt magyar szitkozódás az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában és gyűjteményében levő Dubnici krónikában olvasható, amelyet a 19. század közepén fedeztek fel a névadó trencsényi (Dubnicz, Máriatölgyes) városban. A latin nyelven íródott, a magyar történelem eseményeit a kezdetektől egészen 1479-ig tárgyaló műben magyarul szerepel az utolsó mondat: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh”.

Fotó: kepkonyvtar.hu

A 15. század második felében, ismeretlen szerző által Nagyváradon összeállított Dubnici krónika (Chronica de gestis Hungarorum) egy nagyobb krónika összefüggő töredéke, és a latin nyelvű Budai krónika (Chronica Hungarorum, A magyarok krónikája) családjához tartozik. Első hét fejezetét a Képes krónikából másolták, benne található a Károly-kori budai minorita krónikája szövege mellett kisebb elhagyásokkal Küküllei János Lajos király-életrajza (így többek között az uralkodó kis híján tragédiával végződő medvevadászata), a Szent László mondakör egyik fejezete és részben a Névtelen Minorita krónikája.

A fentebb említett szövegemlék I. Lajos magyar király (1342-1382) uralkodási idejéhez köthető. 1355-ben járunk, amikor a IV. Károly német-római császár és cseh király oldalán harcoló II. Albert osztrák herceg az Anjou királyhoz folyamodik, katonai segítséget remélve a Zürich és szövetségesei elleni küzdelemben. Nagy Lajos négyszáz íjásszal Laczkfi Pált küldte a forrongó Svábországba, ahol augusztus 11-én Zürich körül hatalmas vérontás vette kezdetét.

A magyarok "Szent királyok segítsetek!" jelszóval indultak csatába, ahol a kútfők szerint "úgy hullottak le a szájas németek a magyarok előtt, mint ökrök a vágóhídon. A magyarok ugyanis azt a parancsot kapták, hogy egy németet se fogjanak el, hanem mindnyájukat részegítsék meg a halál poharából". A Dubnici krónika így folytatódik: "Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh", azaz: Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket.

A kútfő szerint az ellenséges katonák "hasztalan emelték föl esdő kezöket, rimánkodván: «Oh édes uram, kegyelmezz, ne ölj meg!»" Pór Antal Nagy Lajos-életrajza szerint a svájciak hatalmas vereséget szenvedtek, amelyet követően a szövetségesek 1355. augusztus 18-án békét kötöttek. Hazaérkezése után Laczki Pál fejedelmi ajándékot kapott a Habsburg hercegtől, aki 1356. január 6-án szövetséget kötött Lajossal: ebben egymás tényleges és új birtokait tíz évre kölcsönösen biztosították, Albert továbbá megengedte, hogy alattvalói, ha akarnak, a magyar király szolgálatába szegődhetnek.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

2. Hunyadi Mátyás uralkodása
I. Gazdaság, gazdaságpolitika, anyagi kultúra, pénzügyi és gazdasági ismeretek

• Oroszlánrészt vállalt Mátyás királlyá választásában Szilágyi Erzsébet
• Szinte teljesen ködbe burkolózik Szilágyi Erzsébet élete
• Bár kevés biztosat tudunk róla, rendkívül fontos szerepet játszott a magyar történelemben Szilágyi Erzsébet
• Magyarország történetéről szóló, elveszettnek hitt 16. századi kéziratot vizsgálnak a BTK kutatói
• A befolyásolható ifjú király előbb esküt tett Hunyadi Lászlónak, majd kivégeztette
• Sohasem vesztett csatát Mátyás legendás hadvezére, Kinizsi Pál
• Fényes győzelmet arattak Kinizsiék Kenyérmezőnél a portyázó törökök felett
• A kiéheztetés lassú, de biztos fegyverével kényszerítette térdre Ausztriát Mátyás király
• A skót klánalapító, a skizofrén és a püspök – öt királyi fattyú a magyar történelemből