Kannibál himnusztól a szent emberhúsig – az emberevés rövid története

2017. május 12. 15:00

A kannibalizmus egyáltalán nem ritka jelenség a történelemben. Bizonyos kultúrák szent rítusainak már régóta része az emberhús fogyasztása. A kannibalizmus gyakorlására találunk példákat Dél-Amerikában, több csendes-óceáni szigeten, néhány indián törzs körében, valamint a Föld számos további pontján.

Korábban

Leningrádtól Ugandáig

A kannibalizmust az ember hajlamos egy barbárabb korhoz köthető, a történelem szemétdombjára került szokásként értelmezni, holott még a 20-21. században is felütötte-felüti a fejét. A németek által a második világháború alatt körbezárt Leningrád közel 900 napig zajló ostroma idején éhező lakosok az életben maradás érdekében olykor még az emberhús fogyasztásától sem riadtak vissza, de többek között az 1972-ben az Andokban lezuhant uruguayi rögbicsapat esetét is említhetnénk, a 21. századból pedig az anarchiába süllyedt Közép-Afrikai Köztársaságban volt nemrég példa kannibalizmusra. Az Orvosok Határok Nélkül (Médecins Sans Frontières) nevű szervezet az 1980-as években dokumentált a libériai katonák között megfigyelt „ritualizált kannibál ünnepségeket”, és azóta a jelenség csak még jobban elterjedt. A 2000-es évek elejére az emberevés bevett szokás lett az anarchia közelébe süllyedt országban, de Kongóban, Sierra Leonéban és Ugandában (Joseph Kony seregének gyermekkatonái körében) is jegyeztek fel kannibálokról szóló történeteket.

A háborús övezetekben emberhúst fogyasztók gyakran örömmel tisztázzák motivációjukat: ami pedig nem más, mint az a hiedelem, amely szerint a kannibalizmus spirituális és fizikai erővel ruházza fel az erre vetemedőt (vagyis a „megevett” ereje átszáll rá). Az emberevésnek emellett propagandaértéke sem elhanyagolható, tekintve, hogy az ellenség megfélemlítésére is tökéletesen alkalmas módszer a kannibalizmus gyakorlásáról szóló pletyka elterjesztése. Ez megfigyelhető például Bokassa császár kannibalizmusáról elterjedt szóbeszéd esetében is. A gyerekhadseregekben gyakran az emberhúsfogyasztás jelenti a beavatást, a fiúk ennek segítségével válnak férfivá.

A kannibalizmusnak nincs egyetlen, univerzális jelentése, azt ugyanis mindig az adott kultúrában betöltött (spirituális) szerepe határozza meg. Az ókori Egyiptomban a fáraók számára örök életet biztosított a túlvilágon, a druidák esetében feltehetően a mezőgazdasággal és a termékenységgel volt összefüggésben, máshol pedig a felhatalmazás és a megfélemlítés, valamint a kedves halottak tiszteletének eszköze. A kannibalizmus azonban legfőképpen tabu.

A tabura gyakran tiltott cselekvésként gondolunk: ilyen a testvérek közötti házasság tabuja, vagy – bizonyos kultúrákban – a tehén- vagy disznóevés. Ha azonban a szó mélyebb jelentését nézzük, azokat a pontokat jelöli, amely mentén a szent és a profán találkozik: szexuális érintkezés, ölés, gyermekszületés. Ezeket a cselekvéseket számos kultúrában „tisztátalannak” tartják, ám egyben egy mély szentségjelentést is csatolnak hozzájuk. Az antropológusok gyakran olyan tevékenységként határozzák meg a tabut, amely „túl” szent ahhoz, hogy hétköznapi körülmények között gyakorolják, olyan tevékenységként, amely nagy veszélyt rejt magában, miközben a legmélyebb energiákat szabadítja fel. A kannibalizmus az egyik legerősebb tabu, és pontosan ez az, amiért ezt sokan az egyik legszentebb rítusnak tartják már az ősidők óta.