„Inkább csak akasszák fel…” – ilyen volt, amikor VIII. Henrik meggondolta magát

2018. május 4. 13:19 Múlt-kor

Amikor VIII. Henrik elrendelte az angliai szerzetesrendek feloszlatását és azok vagyonának lefoglalását, az ország érthető módon igen feszült időszakot élt át. A bezárásra ítélt rendházak lakói gyakran próbáltak ellenállni az uralkodói döntésnek. Egy ilyen esetben, a Norton apátja keserű leckét kapott arról, hogy milyen sors várt azokra, akik szembeszálltak a királlyal. Igaz, egy korabeli levél tanúsága szerint sokkal, de sokkal rosszabbul is járhatott volna.

Korábban

Május 5-én egy különleges dokumentumot állítanak ki az angliai Norton Priory Múzeumban. Az egykori perjelség romjait bemutató intézmény a Nemzeti Levéltártól, illetve a londoni Victoria and Albert Múzeumtól kapott kölcsönbe több 16. századi ereklyetartót, valamint egy VIII. Henrik által fogalmazott levelet, amely a néhai szerzetesi közösség történetének egy fájdalmas pillanatát örökíti meg.

A leginkább talán a hat feleségéről ismert angol uralkodó az 1530-as években határozottan szakított a pápával és saját magát nyilvánította az angol egyház fejének. Az angol reformáció hajnalának legdrasztikusabb lépése azonban talán nem is a Rómától való elfordulás volt, hanem a szerzetesrendek feloszlatása néven ismert folyamat, amely 1536-tól egészen 1541-ig tartott.

Eme lépés radikális mivoltát akkor érthetjük meg igazán, ha tudjuk, hogy Angliában ebben a korszakban mintegy 900 különféle rendház működött, amelyekben közel 12 ezer szerzetes, kanonok és apáca élt (Anglia lakossága pedig a becslések szerint ekkoriban 2,3-2,8 millió között mozgott). A szerzetesrendek emellett hatalmas földbirtokokkal és elképesztő vagyonnal rendelkeztek, így nem meglepő, hogy a király busás hasznot remélt a feloszlatott közösségek javainak kisajátításából.

Az 1536-ban kihirdetett törvény elsőként a kisebb rendházak bezárását rendelte el. Ebbe a kategóriába esett a Liverpool közeli Runcorn városa mellett működő Norton Perjelség is. Az itteni élő Ágoston-rendi kanonokok az apát vezetésével azonban ellenálltak a helyszínre érkező világi hatóságoknak és megakadályozták a rendház bezárását.

A merész lépés híre hamarosan eljutott VIII. Henrikhez is, aki természetesen égtelen haragra gerjedt és azonnal elrendelte az apát megbüntetését. Fennmaradt a levél, amelyet a király diktált és amelyben kiadta az utasítást, hogy a halálra ítélt apátot a korszak legkegyetlenebb kivégzési eljárásával, a felnégyeléssel sújtsák.

A felnégyelés – egyszerű magyar neve ellenére – valójában egy igen összetett eljárás volt. Először egy lóhoz kötözték a szerencsétlent, akit aztán így vonszoltak el a kivégzés helyszínére, ahol addig fojtogatták, amíg már majdnem elvesztette az eszméletét. Mielőtt még azonban ez megtörtént volna, abbahagyták a fojtogatást és nekiláttak az igazi kínzásnak. Az elítélt tanúja volt, ahogy a hóhér szépen lassan kibelezte őt és ahogy a szeme láttára elégette a levágott testrészeket és szerveket. Végül „kegyelemképpen” lefejezték, majd négy darabba szelték a holttestet.

Ez a sors várt hát a rendházát védelmezni próbáló apátra is…. Pontosabban ez a sors várt volna, ha a király valamiért nem gondolja meg magát még a levél elküldése előtt. A felnégyelésről rendelkező szöveget ugyanis áthúzták és végül csak az apát felakasztásáról rendelkezett az uralkodói parancs.

A döntés megváltoztatásának hátterét illetően ma már csak találgatni tudunk. Elképzelhető, hogy a király egyszerűen lehiggadt és ezért döntött végül az „enyhébb” büntetés mellett. A másik – talán valószínűbb elmélet –, hogy a szövegrész kihúzása valójában egy korabeli politikai játszma közvetett nyomait tükrözi. A perjelség birtokainak közvetlen szomszédjában ugyanis egy helyi, Ceshire megyei sheriff, Sir Piers Dutton földjei feküdtek. Dutton ekkor már évek óta nagyon lelkes támogatója volt a rendház felszámolásának, ugyanis azt remélte, hogy így annak birtokainak egy részét magának szerezheti majd meg.

Tudjuk, hogy Dutton rendszeresen igyekezett befeketíteni az apátot, egyszer például azzal vádolta meg – valószínűleg alaptalanul –, hogy pénzt hamisított. Egyes elképzelések szerint – bár erre végképp nincs bizonyíték fél évezred távlatából – Dutton abban is szerepet játszhatott, hogy a rendházak vagyonának összeírásakor az egyébként meglehetősen gazdag Norton Perjelség összvagyonát jóval alacsonyabbra becsülték – amivel így éppen beleestek az első feloszlatási törvény által meghatározott kategóriába. A kanonokok ellenállásának hírét is Dutton hozta először a király tudtára, így élhetünk a gyanúperrel, hogy ezúttal is erősen eltúlozta az események súlyát. Ez vezethetett tehát a brutális ítélet kimondásához.

Az elmélet szerint az enyhítést is mögött is hasonló machinációkat kell sejtenünk. Dutton és az apát évekre visszanyúló konfliktusában ugyanis Ceshire egy másik főhivatalnoka, Sir William Brereton rendre az apát támogatójaként tűnt fel. Elképzelhető tehát, hogy Brereton ezúttal is közbenjárt az apát – és valószínűleg a környék békéjének megőrzése érdekében – és meggyőzte az udvart arról, hogy inkább egy szolidabb büntetést mondjanak ki rá.