Ilyen volt a zenepavilonok fénykora a Városligetben

2020. augusztus 24. 13:49

A 19. századi parkok legtöbb látogatót vonzó programja a térzene volt. Többnyire katonazenekarok játszottak, alkalmi helyszíneken, a forgalmas sétautak közelében vagy egy-egy nagyobb, táncra is alkalmas tisztáson. Az állandó helyre épített zenepavilonok először az angol parképítészetben jelentek meg. Az 1800-as évek második felére olyan népszerűvé váltak, hogy nélkülük nem is tekintettek egy nyilvános parkot teljes értékűnek.

Korábban

A zene fontos szerepet töltött be a Városliget történetében is. Kétszáz éven át zeneszó mellett zajlott itt az élet. A térzene, a szabadtéri koncertek hallgatásával összekötött korzózás kedvelt időtöltéssé vált. Ám sokáig hiányoztak a Ligetből a szórakoztató séta célpontjául szolgáló zenepavilonok. Az 1885-ös Országos Állandó Kiállításra emelték az első ilyen építményt az Iparcsarnok előtt létrehozott sétányon. A zenepavilon, ahol naponta katonazenekarok adtak műsort, pillanatok alatt a pestiek egyik legnépszerűbb találkozóhelyévé vált.

Az első nagy ligeti kiállítás igazi sikertörténetnek bizonyult. Valódi vásárváros működött itt a fél éves nyitva tartás alatt, szebbnél szebb kiállítási pavilonokkal, kávéházakkal, vendéglőkkel. A központi kiállítási épület, az Iparcsarnok előtt hatalmas sétateret alakítottak ki, közepén díszes szökőkúttal és a zenepavilonnal. A kiállítás parkja népszerű korzó lett, ahol mindig sokan hallgatták a felváltva játszó zenekarokat. Esténként, amikor a villamos lámpák kigyúltak, pompás látványt nyújtott a fel-alá sétálgató tömeg.

A kiállítás végén a pavilonok többségét elbontották. A hatalmas Iparcsarnokot azonban, a hozzá tartozó létesítményekkel együtt, tartós használatra építették. Így a zenepavilon fennmaradhatott, a kiállítási kerítés elbontása után belépőjegy nélkül is lehetett zenét hallgatni itt, a Stefánia korzó szomszédságában.

Megnyitása után egy évtizeddel, az 1896-os Ezredéves Kiállításon újból fontos szerepet kapott az első zenepavilon. A millenniumi kiállítás főútvonala az Andrássy úti főkaputól indult, és miután kettéágazott, egyik ága az Iparcsarnok előtti, virágágyásokkal díszített térbe torkollott. A sétatér közepén a felújított, váltakozó színekkel világító szökőkút állt. A szökőkút és az Iparcsarnok főbejárata között pedig a felújított zenepavilon, ahol minden nap délután négy órától este tízig 43 tagú katonazenekar játszott. A korabeli krónikás így írt az itt zajló életről: „Este kigyúltak a villamos ívlámpák, ezüstös fényt és világosságot terjesztve, s az Iparcsarnok előtti nagy sétányon kifejlődött a korzó, mellyel csak a nápolyi esték vetekedhetnek. Zeneszónál, a szivárványfényben pompázó fontaine lumineuse mellett találkozót ad Budapest a vidéknek.”

Az Ezredéves Kiállítás záróünnepségét 1896. november 3-án rendezték. Ezen az estén még utoljára megteltek a vendéglők és a sétányok. A korzón rengeteg nép hullámzott, megvárva a világító szökőkút színpompájának végső lobbanását, majd a katonazenekarok Rákóczi- és Klapka-indulóját, melyek hangjaira este kilenc órakor a közönséget kivezették. Az Ezredéves Kiállítás bezárt, de a zenepavilon az Iparcsarnoknál a következő fél évszázadban is használatban maradt.

Az Ezredéves Kiállítás szomszédságában, a törökkort idéző szórakoztató negyedben is sokféle látványosság és szórakozási lehetőség fogadta reggel tíztől másnap hajnalig a látogatókat. Mindennap volt tűzijáték, a tereken kisebb-nagyobb zenekarok muzsikáltak. Működött itt még mecset is, mohamedán istentisztelettel és üvöltő dervisekkel. Ős-Budavára város volt a városban, saját postahivatallal és saját újsággal.

A szórakoztató negyed életében is központi szerepet játszott a zene. A területén több zenepavilon is állt. A központi „zenecsarnok” egy keleties stílusú pavilon volt a Szent György téren, melyet Marmorek Oszkár műépítész tervezett. Itt szórakoztatta a közönséget Serly Lajos zene- és énekkara. Az ismert színházi zeneszerző és karmester kultúrtörténeti értékekkel igyekezett műsorát gazdagítani. Serly nemzeti ruhába öltözött, nagy létszámú társulata magyar történeti zenét játszott a szórakozni vágyó tömegnek.

A Vasárnapi Újság Serly működéséről így számolt be: „Hazafias szolgálatot teljesít napról-napra. A magyar zene irodalmát ismerteti meg velünk, a naponként hullámzó tarka sokaságot csábítja a nemzeti zene iránti tiszteletre.” A műsorban helyet kaptak Tinódi Lantos Sebestyén, Lavotta János, Bihari János művei, régi magyar operák részletei. A nemzeti szellem nyilvánult meg az előadás külsőségeiben is. Ez nagy sikert aratott a korabeli közönség körében: „A magyar ruhába öltözött kar külsejével is kellemes hatással van mindjárt az első pillanatban. E hatást még emeli környezete. Midőn megzendülnek a törökös ízlésű, arabs feliratokkal tarkított sátorban a szép régi dalok hangjai, melyek visszavarázsolják lelkünket a bánat és sanyarúság, szenvedés korába, amikor fájdalmas jajba tört ki a török igázta magyar: abba az időbe képzeljük magunkat, mikor egész világra fénylő villámlásokkal vetette fényét a magyar vitézség.”

A Városliget egész Budapest legnépszerűbb szórakozóközpontjává vált a huszadik század elejére. A Lizsében lépten-nyomon katonabandák, cigányzenekarok húzták-fújták a népszerű keringőket, indulókat. Nem maradhattak ki a hely vonzerejét növelő zeneszolgáltatásból a kertvendéglők tulajdonosai sem. Közülük az egyik legtekintélyesebb, Wampetics Ferenc 1889-ben vette át Klemens vendéglős állatkerttel szomszédos üzletét. Föllendítette a forgalmat, a vendéglő télen-nyáron zsúfolva volt. Kertjében természetesen egy zenepavilon biztosította a vendégek szórakoztatását. A Wampetics vendéglőt 1910-től Gundel Károly működtette nagy hozzáértéssel. Amikor két évvel később befejeződött az állatkert felújítása, abba az irányba is teraszt nyitott. A Gundel-terasz épp az állatkerti zenepavilon szomszédságában működött. Kiváló konyha és élőzene mindenfelől – kell ennél több a sikerhez?

A mai ember számára szokatlan, hogy milyen nagy kultusza volt annak idején a frissen fogyasztható tejnek. Az otthoni hűtéstechnika fejletlensége miatt nagyon népszerűvé váltak a garantált minőségű termelői tejet kínáló tejcsarnokok. Az 1882-ben alapított Budapest Központi Általános Tejcsarnok Rt. egyik kioszkja a Városligetben működött. A korabeli képeslap tanúsága szerint a tejivók méltó versenytársai voltak a sörivóknak. A tejcsarnok kerthelyiségében is helyet kapott egy zenepavilon.

Amikor 1866-ban megnyitották az Állatkertet, az állatok nyújtotta látványosságot kulturális eseményekkel egészítették ki. A hangversenyek jelentette társas alkalom, a korabeli tudósító szerint, nagyszámú látogatót vonzott: „A városligeti szép állatkertet az első héten mindjárt kedvencévé fogadta a pesti közönség s most már némi biztossággal mondhatni, hogy ez lett a különféle néposztályoknak egyik legkeresettebb mulatóhelye. Téres és díszes vendéglőjében minden hétfőn, szerdán és pénteken zeneestélyt tartanak.”

Negyvenkét évvel később, az 1912-es átalakítás során folytatásra méltónak ítélték az elődök kezdeményezését. Az állatkerti tó mellett olyan zenepavilont építettek, mely a következő évtizedekben több száz komolyzenei hangversenynek adott otthont.

Sokan kimondottan a hangversenyek miatt keresték fel az Állatkertet, mely az 1910-es években saját szimfonikus zenekart működtetett. Az együttes első karmestere Wieschendorff Henrik lübecki születésű fagottművész volt. A koncertek műsorán klasszikus zenekari művek, népszerű opera- és operett-részletek szerepeltek. A délutáni hangversenyek ötkor kezdődtek, az esti programok nyolctól, fél kilenctől 11-ig tartottak.

Az állatkerti szimfonikusok az 1. világháború végére feloszlottak. Az 1923-ban megalakult Székesfővárosi Zenekar lépett a helyükbe. Vállalták, hogy május 1-jétől június 15-ig 54 hangversenyt tartanak népszerű műsorral. A Bor Dezső vezette együttes naponta koncertezett a zenepavilonban, sőt vasárnaponként kétszer is. Az állatkerti hangversenyek a húszas évek közepén, a Magyar Rádió élő közvetítéseinek hatására országszerte ismertté és népszerűvé váltak. Az LGT együttes ismert slágere ezeket az éveket idézi fel: „A Rádióról huszonnégyben feljegyezhették, hogy az Állatkertből sugározta az első koncertjét.”

A városligeti zenepavilonok több mint fél évszázadon át, egészen a 2. világháborúig szolgálták a közönséget. Ekkor azonban a két legfontosabbat, az Iparcsarnok előttit és az állatkertit lebombázták. A háború után az Állatkertben szabadtéri színpadot építettek a zenepavilon helyett. Ám ennek működtetése nem volt gazdaságos, ezért a zenei előadásokat is leállították. A zenepavilonok fél évszázados fénykora lezárult, a ligeti térzene hosszú időre elhallgatott. (x)