Így élte meg a névtelen „párizsi lakos” az angol uralom éveit a százéves háború alatt

2018. április 12. 11:54 Múlt-kor

A százéves háború folyamán angol csapatok elfoglalták Párizst, majd tizenhat éven keresztül irányították. Ennek az erőszakos és borzalmas korszaknak a történetét írta le egy név nélküli szerző, akit csak Bourgeois de Paris („párizsi lakos”) néven ismerünk. Igen keveset tudunk személyéről, de a szövegből következtetve a párizsi egyetemen és a Nortre Dame katedrálisban dolgozott. Egyes kutatók szerint pap vagy kanonok lehetett, de mindenesetre valószínűtlen, hogy a város elitjéhez tartozott volna. Feljegyzései páratlan betekintést nyújtanak a középkori városi életbe, azon belül is egy olyan mozgalmas időszakban, mint a százéves háború azon szakasza, amikor Párizs többször is a frontvonalba került.

Korábban

A „párizsi lakos” az 1405-től 1449-ig tartó időszakban írta naplószerű feljegyzéseit, amelyek így tartalmazzák az 1420 és 1436 közötti angol uralmat. Rendkívül részletes leírást nyújt a városi életről, még az élelmiszerek és egyéb cikkek árainak alakulását is feljegyzi. Egyúttal rendkívül szomorú történet, amely felidézi, hogyan rántotta magába a párizsi lakosságot az 1337-től 1453-ig tartó háború az angol és a francia trón között. A szerző igen jól tájékozott volt mind a városbeli történésekkel, mind a külvilág eseményeivel kapcsolatban. Utóbbiak közé tartozik az akár polgárháborúnak is nevezhető konfliktus a francia királyi család két ága, az Orléans-ház (Armagnacok) és a Burgund-ház (burgundiak) között. Az ő ellentétük gyakran jelent meg Párizs utcáin is, ahogyan az Armagnacok 1418-as lemészárlása során is:

„Akit csak találtak, bármilyen rangú, akár a katonák ejtették foglyul, akár nem, kihurcolták az utcára és azonnal kegyetlenül megölték, nehéz bárdokkal és egyéb fegyverekkel. Nem volt olyan férfi ott azon a napon, aki ne ragadott volna valamilyen fegyvert és ahogy elsétált mellettük ne sújtott volna oda ezekre a bűntársakra, ahogy holtan ott feküdtek. Az elhaladó nők és gyerekek, és a gyenge emberek, akik nem tudták őket bántani, átkozták őket, kiáltva: 'Mocskos árulók! Jobb sorotok van, mint amilyet megérdemelnétek! Bárcsak a többi ilyen is úgy járna, mint ti!' Párizs főbb utcái közül egy sem volt, amelyen ne történt volna gyilkosság. Miután holtan összeestek, kevesebb idő múlva, mint amennyibe telik száz métert gyalogolni, már csak a nadrágjuk volt rajtuk. Halmokba rakták őket a sárban, mint az oldal szalonnákat – borzalmas dolog volt. Ötszázhuszonkét férfi halt meg kard vagy más fegyver által aznap Párizs utcáin, nem számolva azokat, akiket házaikban öltek meg. Aznap éjjel olyannyira esett az eső, hogy egyáltalán nem volt kellemetlen szag, sebeiket oly tisztára mosta az eső, hogy másnap reggel már csak alvadt vér volt rajtuk, mocsok nem.”

Az angol hadsereg 1420-ban masírozott be a városba, és a következő tizenhat éven keresztül ők uralták. Az angolokat Burgundia hercege támogatta, míg az Armagnacok a francia király mellé álltak. Utóbbiak jelentős területeket ellenőriztek közvetlenül Párizs mellett, ami azt jelentette, hogy a frontvonal a város küszöbénél húzódott. A „párizsi lakos” ezeket az eseményeket is feljegyzi, és írásai oldalról oldalra a háborúról és a pusztításról szólnak. Számára fárasztó és értelmetlen harcnak tűnt. Egy ponton azt írja, „az angolok néha elfoglaltak reggel egy erődítményt az Armagnacoktól, majd este elveszítettek kettőt. Így ez az istenverte háború csak folytatódott.”

Napi élet a háborúban

A szenvedések, amelyeket összegyűjt, elképesztőek. A szegények éheztek, mert kevés volt az élelem, és több ezer otthon elhagyatottan omladozott, mert lakóik rég elmenekültek. A környező vidéken kevesen művelték csak a földet, mert a legtöbben féltek az Armagnacok vagy rablók támadásaitól. Még farkasok is kóboroltak a területen, ők annyira éheztek, hogy előásták a föld alól a hullákat, vagy helyenként átugrották a falakat élelmet keresve. Egy példa az erőszakra 1430-ból:

„Ötven vagy hatvan kocsis Párizsból és környékéről elindult összeszedni a párizsi lakosok tulajdonát képező gabonát, amelyet Bourget mellett arattak éppen le. Az Armagnacok ezt megtudták kémeiktől, akikből bármennyi lehetett a városban, és nagy erőkkel jöttek rájuk támadni. A mi párizsi embereink megtettek minden tőlük telhetőt, de az Armagnacok csaknem azonnal legyőzték őket, sokukat megölték, a többit foglyul ejtették, és gonoszságukban felgyújtották a gabonát a kocsikon és mindent elégettek, semmi sem maradt belőlük a vasalásokon kívül. A földön fekvő halálosan (vagy csak súlyosan) sebesülteket, akiket mozdulni láttak, felkapták és a tűzbe vetették, amely hatalmas volt, az összes gabona és az összes kocsi lángolt. A halottak mellett százhúsz foglyot vagy talán többet és a lovakat is mind elvitték, és váltságdíj ellenében fogva tartották.”

A szerző gyűlölte az Armagnacokat, de kevés pozitív mondanivalója volt az angolokról is. Egy ponton azt írja a várost kormányzó hivatalnokról, „mindig gazdagította saját országát valamivel ebből a királyságból, de semmit nem hozott soha ide, csak újabb adókat.” Párizsban még a könnyedebb pillanatok is groteszk hangulatúak voltak, ahogyan az alábbi történet is mutatja:

„Négy vak férfit páncélba öltöztettek, és bunkósbotot adtak a kezükbe, majd egy karámba terelték őket egy erős disznóval együtt. Ezt megkaphatták, ha megölik. Igen fura csatát vívtak, hatalmas ütéseket mérve egymásra a bunkókkal – akárhányszor egy jó ütést akartak mérni a disznóra, egymást találták el, de úgy, hogy ha nem lett volna rajtuk páncél, bizonyosan meg is ölik egymást. Az e vasárnap előtti szombaton a vak férfiakat keresztülvezették Párizson páncéljukban, egy disznót ábrázoló nagy lobogóval. Előttük egy doboló ember vonult.”

Jeanne D'Arc megtámadja Párizst

1429-ben az Anglia és Franciaország között dúló háború drámai fordulatot vett a tizenhét éves Jeanne D'Arc megjelenésével, aki Orléans ostrománál győzelemre vezette a franciákat. A „párizsi lakos” azonban nem rajongott érte. E szavakkal kezdi róla szóló írását:

„Volt ekkor egy Szűz, ahogy emlegették, a Loire-vidéken aki azt állította, meg tudja mondani a jövőt, és gyakorta mondta: 'ilyen dolog biztosan fog történni'.”

Orléans-i győzelme után néhány hónappal már Párizs felé menetelt, a város vezetői pedig „elkezdték erődíteni a várost, ágyúkat helyeztek a védművekbe a kapu mellett és a falakon álló házakba, kövekkel teli hordókat a falakra, megjavították a vizesárkot, és a városon belül és kívül barikádokat emeltek.” 1429. szeptember 8-án a francia királyhoz hű erők megindították támadásukat Párizs ellen. A szerző így ír:

„Rohammal elfoglalni remélték a várost, de csak bánatot, szenvedést és szégyent nyertek ott. Sokuk egy életre megnyomorodott, férfiak akik a támadás előtt erősek és egészségesek voltak – de egy bolond sosem hisz el semmit, amíg ki nem próbálta. E férfiak miatt mondom ezt, akik olyan balszerencsések, olyan ostoba bizalommal teliek voltak, hogy egy női alakban megjelenő teremtmény tanácsára hallgattak, akit ők a Szűznek hívtak.”

Ezután folytatja:

„Felálltak, jó tizenkétezren vagy még annál is többen, és feljöttek, Szüzükkel együtt, körülbelül a nagymise idején, tizenegy és tizenkettő között, nagyszámú szekérrel, kocsival, és lóval, mind megrakva nagy háromszor összekötözött fakötegekkel, amelyekkel feltölthetik az árkot. Vad támadást hajtottak végre a Saint Honoré- és a Saint Denis-kapuk között, és harc közben sértéseket és durva szavakat kiáltottak a város védőire. A Szüzük ott volt zászlajával az árok feletti töltésen, és azt mondta a párizsiaknak: 'Adjátok meg magatokat hamar, Jézus nevében! Ha nem adjátok meg magatokat naplemente előtt, erővel jövünk be akár szeretnétek, akár nem, és mind meg lesztek ölve.'

'Azt mondod, te ringyó?' – mondta egy számszeríjas, és rálőtt. A nyílvessző egyenesen keresztülment a lábán, ő pedig futásnak eredt, egy másik átdöfte zászlóvivőjének lábát. Amikor ő megérezte a sebet, felemelte sisakrostélyát, hogy kiszedje a nyilat, erre egy másik ember is rálőtt, amivel a szeme között találta el és megölte.”

A következő napon a franciák visszavonultak, de 1437-re VII. Károly francia király ismét belovagolhatott Párizsba, miután az angolokat menekülésre kényszerítették. A „párizsi lakos” azt írja: „Olyan pompával köszöntötték, mintha ő lett volna Isten.” A király megérkezésének estéjén nagy ünnepséget tartottak a városban. Két hónappal később azonban az uralkodó távozott, a szerző pedig élcelődve megjegyzi: „Olybá tűnt, mintha csak megnézni jött volna a helyet.”