Hogyan vélekedtek a balkezesekről a középkorban?

2017. július 27. 15:48

Milyen volt balkezesnek lenni a középkorban? Furcsán néztek-e a balkezes emberekre, vagy úgy vélték, különleges adottság birtokosai? A 9. században az egyik legelső arab prózaíró, Abu Uszmán Amr ibn Bahr al-Dzsáhiz vizsgálta meg a kérdést.

Korábban

Míg az elmúlt (20. századot megelőző) századokban egyfajta stigmát jelentett, ha valaki balkezes volt, kevés forrás szól arról, hogyan vélekedtek a kérdésről a középkorban. Szerencsére van kivétel is, az egyik legjelentősebb arab prózaíró, az i. sz. 775 környékén született Amr ibn Bahr al-Dzsáhiz foglalkozott a problémával.

A mai Irak területén található Baszrában, szegény családban született, „dülledt szeműnek” becézett al-Dzsáhiz nevéhez több mint 200 mű kötődik, amelyek között vannak lírai költemények, de a zoológiát vagy a szexualitást érintő értekezések is. A szerző gyakran nyúlt a szatíra és a humor eszközéhez, és arról is ismert volt, hogy meglehetős vonzalmat mutatott a szokatlan témák iránt.

A leprás, a béna, a vak és a kancsal című művében a szerző olyan emberek és állatok történeteiről mesél, akiknek valamilyen testi defektus keserítette meg a hétköznapjait, ám sikert értek el az életben. Annak ellenére, hogy vakok, púposak, hosszúnyakúak, alacsonynövésűek, esetleg egyszerűen kopaszok voltak, vagy éppen beléjük csapott a villám. A művet a jobb- és balkezesség szempontjából elemző Geert Jan van Gelder szerint a munkát ma akár politikailag korrektnek is nevezhetnénk.

A kézhasználat kérdése a mű utolsó részében jön elő, ahol egy bal- és egy jobbkezes vitázik egymással arról, melyikük a szerencsésebb. A kitalált karakterek dialógusát időről időre a szerző gondolatai szakítják meg, többek között arról, hogyan lélegeznek az emberek a bal és a jobb orrcimpájukkal.

A párbeszédet a munkában a balkezes fél kezdi, aki számos érvet felhoz a maga álláspontja mellett. Többek között felsorol híres balkezeseket, és megemlít olyan tényeket és áltényeket, mint hogy az embereknek a bal oldalukon van a szívük, vagy hogy a legtöbb ember balra fordul. Emellett felhoz egy történetet, amelyben egy lopáson kapott testvérpár mindkét tagjának levágták a jobb kezét, a balkezes tehát sokkal jobban járt – konkludál a párbeszéd balkezes szereplője. Mire a jobbkezes riposztjában jogos kérdést vet fel: „Egyetlen erényét sem ismerem a balkezesnek azonkívül, hogy amikor lopott, elkapták és levágták a kezét!”

A jobbkezes is számos érvet sorol fel a maga álláspontja mellett, amelyek közül néhány meglehetősen különösen hangzik. „Amikor egy balkezes ember belebújik köpenyébe és sétálni kezd, torznak tűnik, kiviláglik defektusa és rútsága. Egy balkezes férfi csúf, egy balkezes nő pedig még inkább. Sohasem láttunk még olyan balkezest, aki nem takács volt vagy más egyszerű vagy megvetendő személy.”

Mindkét vitatkozó fél hivatkozik az iszlám szent szövegekre, ám a jobb kezes ezt látszólag ügyesebben teszi, vagy legalábbis jobban kiaknázza az ebben rejlő lehetőségeket. Azzal érvel ugyanis, hogy a Korán szerint azok mennek a végítélet napján a mennyországba, akik a jobb oldalon állnak, míg a pokolra jutnak, akik a balon. A vita végül anélkül végződik, hogy a szerző határozott következtetést vonna le az elhangzottakból. Nincs nyílt ítélethirdetés, kinyilatkoztatás. Gelder szerint úgy tűnik, mintha al-Dzsáhiz nem tudta volna eldönteni, a jobb- és balkezességről szóló, érdekes információkkal teli anekdotagyűjteményt írjon-e, vagy egy kitalált szereplők szájába aditt vitát a jobb- és balkezesség előnyeiről.