Híresebbé tette a halála, mint a politikája Teleki Lászlót

2024. május 8. 09:50 Múlt-kor

Eltántoríthatatlan ellenzéki hevület jellemezte a reformkor nagy szónokát, akit emigrációjában mégis mindenétől – képletesen még az életétől is – megfosztottak. Hazatérve alkut kötött Ferenc Józseffel, megállapodásukat megszegve mégis visszatért a politikai küzdőtérre. A kilátástalanság terhe alatt végleg megtörve, önkezűleg vetett véget életének 1861. május 7-én gróf Teleki László, akit másnap reggel vérbe fagyva találtak meg Szervita téri otthonában.

Az ifjú Teleki László

Korábban

Az ország egyik legnagyobb birtoktesttel rendelkező, prominens családjába született. Kiváló nevelésben részesült, idegennyelveket sajátított el, Sárospatakon jogi tanulmányokat folytatott, a szakma krémjével – és a közélet visszáságaival – Budán és Bécsben egyaránt megismerkedhetett.

Erdélyből indulva emelkedett a reformkor egyik vezető ellenzéki alakjává, a korszak két ikonikus figurájával, Kossuthtal és Széchenyivel is közeli kapcsolatba került. Eszmeiségét tekintve radikális álláspontot képviselt, bizonyos kérdésekben – mint a nemzetiségek jogai, a konföderáció és a jobbágyfelszabadítás – még Kossuthot is meghaladta. A határozott szónok Telekit a reformkori ellenzék elvhű, alkut nem ismerő politikusként tartotta számon, aki alkalomadtán olyan vitapontokat is napirendre tűzött, amelyekkel kortársai az osztrák megtorlástól félve nem mertek előállni.

1848 nyarán gróf Batthyány Lajos Nyugat-Európába küldte diplomáciai feladatok teljesítésére – francia nyelvtudását itt kamatoztathatta –, a szabadságharc leverése után fő támasza maradt a Kossuth és Klapka által formálódó tengelynek, amely – hazánk története során egyetlen alkalommal – megalapította a magyar emigráns kormányt (a Magyar Nemzeti Igazgatóságot) 1859-ben. A magyarság ügyét képviselve röpiratokkal és sajtóközleményekkel szállt szembe a Habsburg propagandával, befolyásos körökben stratégiailag fontos kapcsolatokat épített ki.

Ugyan idegenben halálra és birtokainak teljes elkobzására ítélték, 1860-ban – bár kényszerből – mégis hazavezetett útja. Bajuszban és parókában, hamis angol útlevéllel látogatta meg szeretőjét, Orczy Istvánné Lipthay Auguszta bárónét Drezdában, a „randevúról” azonban a császári kémszervezet is értesült. Szászország a nemzetközi tiltakozás ellenére kiadta Teleki Lászlót Ausztriának, nehéz választás elé állítva a császárt, Ferenc Józsefet.

A grófot az egész nemzet gyászolta (Franz Kollarz alkotása)

1860-ra a magyar-osztrák viszony az enyhülés fázisába lépett. Ennek fényében, valamint a külpolitikai helyzet instabilitása miatt a Habsburgok nem borzolhatták a kedélyeket egy elismert arisztokrata kivégzésével. Kénytelenek voltak a reformkor egyik „főkolomposával” kiegyezni, így Teleki azzal a feltétellel szabadult, hogy nem hagyja el az országot, illetve nem avatkozik bele a közélet és politika ügyeibe.

A kényszeregyezmény megbukott. Az emigrációban folytatott, illegális politikai tevékenységével ugyan felhagyott – minden lépését, elsősorban levelezéseit figyeltették – a nyílt politikai fórumokon viszont újra szerepet vállalt; emberi nagyságáról tett tanúbizonyságot, amikor felkereste Battyhány Lajos özvegyét. Teleki a parlamentarizmus híveként nem a főrendek tagjaként, hanem az abonyi körzet megválasztott képviselőjeként lépett porondra. A határozati párt vezetőjeként legfőbb ellenfelének a Deák Ferenc személye köré összpontosuló, kompromisszumkészebb felirati párt bizonyult.

A hatalmi játszmák közepette sokként hatott a hír: az 1861. május 8-ra kitűzött országgyűlési vitát megelőző napon a Szervita téri palota 2. emeletén öngyilkosságot követett el Teleki László. Halálának rejtélyes körülményei árnyékot vetettek termékeny politikai pályafutására, hiszen a közvéleményt eredményei helyett inkább halálának rejtélyes körülményei foglalkoztatták.

Elméletek és gyanúsítottak is szép számmal akadtak. Riválisai, Tury Mihály és Benedek Lajos, valamint pártbéli vetélytársa, Madarász József a korabeli szájhagyomány szerint mindannyian párbajkihívói lehettek Telekinek. Ennél valószínűbb, hogy Bécs kergette öngyilkosságba a labilis idegzetű politikust, de olyan teória is napvilágot látott, hogy brit bankárok – akiknek a birtokaira felvett jelzálogot nem tudta visszafizetni – hajtóvadászata elől menekült a túlvilágra.

A magyar kriminalisztika első helyszíni felvételei (Mayer György fényképei)

A rendőrség másnap megkezdte a nyomozást. Pest rendőrfőkapitánya, főügyésze, továbbá két sebész és egy fegyverszakértő vett részt a vizsgálatokban, a magyar kriminalisztika első helyszíni felvételeit Mayer György fotográfus készítette el. A jegyzőkönyv alapján Teleki íróasztalán találták félbehagyott országgyűlési beszédét és teáját, míg a lerogyott test mellett hevert pisztolya, amelyet a díszdobozából vett ki. A ballisztikai vizsgálat szerint a halálos golyót valóban a pisztolyából lőtték ki, és álló helyzetben találta a grófot: balról-felülről érte el a szívet, majd tört utat a gyomor felé. Idegenkezűséget a boncolás sem igazolt.

Az eljárásban így is akadtak gyanúra okot adó mozzanatok. Előző esti – és egyben utolsó – látogatóját, Tisza Kálmánt (saját unokaöccsét) nem kérdezték ki az esettel kapcsolatban, noha hosszú órákat töltött vendégségben Telekinél, távozási idejét pedig az eredeti, a házmesterné vallomásában szereplő este 11 óra helyett 9 órára hamisították a jegyzőkönyvben.

A számtalan magyarázat ellenére a konszenzussal elfogadott halálok ma is az öngyilkosság. A hamisítások okát inkább a közhangulat csillapításában – és a forradalom elkerülésében –, valamint a politikai aktorok kényes helyzetének tisztázására tett kísérletben kell keresnünk. A saját szövetségesei között meghúzódó törésvonalak, az emigrációs politika megvalósíthatatlansága és a számára elfogadhatatlan alku – amelynek elfogadása mellett vélhetően Tisza Kálmán éppen halálának estéjén érvelt – megtörték gyenge idegzetét. Rossz közérzete, betegségei és a politikai kelepce együttesen vezethetett halálához, amelynek körülményeiről teljes bizonyossággal ma sem nyilatkozhatunk.

A 19. és a 20. század politikai rendszerei nem tekintették „sajátjuknak”, így nevét nem emlegették a legnagyobbak – Kossuth, Széchenyi, Wesselényi – között, noha teljesítménye predesztinálta volna erre. Búcsúztatása a Magyar Nemzeti Múzeumban hosszú évek tradícióját indította el, a későbbiek során további híres személyektől – például Kossuth Lajos, Ady Endre vagy Klebersberg Kunó – is itt vett végső búcsút a gyászoló nemzet.