Ártatlan flörtök és világbajnok sportolók a századeleji Műjégen

A elmúlt évek enyhe időjárása nem kedvezett a korcsolyázás szerelmeseinek. A szezon megnyitása november második felére maradt Európa legnagyobb felületű, csodaszép környezetben található műjégpályáján.

Egy évszázaddal ezelőtt sem számított ritkaságnak a késői szezonkezdés. Az egykor a főváros határában fekvő Városligetet a 20. század elejére körbeépítették, és a nagyvárosi környezetben a téli hónapok nem jártak olyan lehűléssel, mint korábban. A korcsolyázók nagy bánatára ritkábban és a korábbinál rövidebb időre fagyott be a tó, így lerövidültek a korcsolyaszezonok.

Előfordult olyan enyhe tél is, hogy meg sem tudták rendezni itthon a műkorcsolya bajnokságot. Hiába készítette elő 1914-re a Budapesti Korcsolyázó Egylet az időjárástól független műjégpálya terveit, a megvalósítást megakadályozta az I. világháború kitörése. Újabb másfél évtized telt el, mire 1926-ban elkészült – Európában másodikként – a gépi hűtésű Városligeti Műjégpálya.

A műjégpályája építése során 62 kilométernyi, négy centiméter átmérőjű csövet ágyaztak be a lebetonozott tómederbe. A csőrendszerben mínusz 7–12 fokra lehűtött sós víz keringett, amely fagyott állapotban tartotta a betonra fokozatosan ráengedett vizet. A teljes hűthető felület a pálya megnyitása idején 5600 négyzetméternyi volt. Eleinte a 80x70 méteres, maximálisan hűthető terület felén alakítottak ki ősztől tavaszig folyamatosan használható műjeget, mivel a gépek nem tudtak nagyobb felülettel megbirkózni.

Czakó Gabriella 2012-ben bejegyzésében családi emléket idézett fel: „A műjégpálya 1926-os megnyitásában édesapámnak oroszlánrész jutott. Kevés szakember volt még akkoriban, aki a hűtés-fűtés gépi területén tudással bírt. Ő igen. Német szakemberektől sajátították el néhányan ezeket az ismereteket, mert szükség volt rá. Apám az élelmiszeriparban, azon belül is a tejiparban dolgozott, itt nagy szükség volt ezekre az ismeretekre, berendezésekre. Így került sor arra, hogy a műjég előállításához szükséges berendezések összeszerelésénél ott legyen.”

A megszakítás nélküli, kiszámítható korcsolyaszezonnak a hobbikorcsolyázók ugyanúgy örültek, mint a tervezhető edzés- és versenylehetőséghez jutó sportolók. A népszerű képes hetilap, a Színházi Élet riportere így számolt be az 1920-as években a műjégen zajló életről:

„A régi, csinnadrattás katonabanda, sajnos, eltűnt a jégről. A helyét gramofon tölti be, a korcsolyázók legnagyobb panaszára nagyon kevés lemezzel, úgyhogy majdnem mindig ugyanarra a Donauvalzerre vagy operettslágerre kénytelenek táncolni. Érdekes, hogy a prémes bundás, vastag kesztyűs téli sportruhák helyett csupa egyszerű kötött ruhát, szövet- vagy trikóruhát látunk. A nők éppen olyan toalettben korcsolyáznak a jégen, mint amiben a Váci utcában sétálnak. Angol kosztümökhöz, tweed- és sportkosztümökhöz a szokásos utcai kalap helyett legfeljebb kis, tarka barettsapkát viselnek. Rengeteg gyerek korcsolyázik, közöttük már három-négyéves apró bajnokjelöltek is akadnak. A fiatal lányok számára pedig valóságos paradicsomot jelent a korcsolyázás. Sportolnak, táncolnak, flörtölnek, amire ritkán kínálkozik így, együtt alkalom.”

A Színházi Élet riportere 1929 telén, a jégpályán nemcsak előkelő, nagyvilági társasággal, hanem kiváló sportemberekkel is találkozott. Erről így számolt be a lap olvasóinak: „A világbajnokságban is díjat nyert Szalay–Orgonista páros műkorcsolyázó bajnokok naponta treníroznak a műkorcsolyázók számára fenntartott ringben, készülnek az amerikai nagy versenyekre. Az ifjú generáció korcsolyázói között feltűnést kelt Szilassy Nadine, aki fiatal kora ellenére, máris a legbriliánsabb technikával korcsolyázik. A budapesti jégcsaládnak és a korcsolyázóknak buzdítója és kedves barátja a mindenki által becézett Zsigmondy Géza bácsi, aki bár hetvenéves is elmúlt, naponta korcsolyázik délelőtt és délután. Idén újra feltűnt a műkorcsolyázók tréningjén Mérai-Horváth Opika és Kronberger Lili.”

A versenyszerű, folyamatos edzésmunkát igénylő korcsolyasport több szakága – a műkorcsolya, a gyorskorcsolyázás, a hoki – is otthonra talált a kontinens egyik legszebb fekvésű műjégpályáján. A Városliget a műkorcsolyasport európai fellegvárává vált a két világháború közötti évtizedekben. Először 1929-ben, majd 1935-ben és 1939-ben is műkorcsolya-világbajnokságot rendeztek a Városligetben. A budapesti világversenyeken hazai sikerek is születtek: 1929-ben az Orgonista–Szalay páros bronzérmet szerzett, 1935-ben pedig a Rotter Emília–Szollás László páros itt lett negyedszer világbajnok.

A feljegyzések szerint a kreatív magyar sportolók új elemekkel gazdagították a páros műkorcsolyázást. A Városligeti Műjégpálya közönsége láthatta elsőként a Herrensprungot, azt a figurát, amikor a férfi egyik oldaláról a másikra emeli át a páros hölgytagját, és a halálforgást, amikor a hölgy szinte vízszintesen forog a jégen, miközben a párja, aki szintén forog, erősen tartja a kinyújtott kezét.

Néhány év alatt kialakult az idelátogatók íratlan szokásrendje, amelyről a Színházi Élet 1934-ben így számolt be a társasági élet iránt élénken érdeklődő olvasóinak: „Akiknek dolguk van, vagy komoly foglalkozást űznek, vagy tanulnak, azok délután látogatják a jégpályát. A »jégarisztokratákat« inkább délben láthatjuk. Ez se szabály, mert például Álgya Papp Marianne mindig csak délután látható.” A tudósító, a szintén társasági hölgy Kapotsffy Mária így folytatja: „Itt állok a jégpálya partján, azt hiszem, így hívják azt a részt, ahol a nem korcsolyázók irigykedve nézik azokat, akik vidáman repülnek a jég hátán. Mindjárt megállapíthatjuk, hogy a korcsolyázók arca derűs, a friss levegő boldog mosolyt varázsol az arcokra. Ugyanezeket az arcokat este a táncnál – a tangónál – szomorúnak láttuk tegnap. A táncnál a hölgyek lehúnyják a szemüket, s úgy forognak; itt viszont tágra nyílik a szem, mosolyog az ajak, színes az arc, s az egésznek valami egészséges, természetes sportzamata van.”

Az 1920-as években, a békeidők megszokott életformáját felforgató világháború hatására gyökeresen megváltozott az emberek viselkedése, öltözködése és életfelfogása. A nők rövidre vágatták a hajukat, eltűntek a kényelmetlen fűzők és a bokáig érő szoknyák. A férfiak örökre lerakták a keménygallért, a cilindert és a sétabotot. A korábbi, viktoriánus ideálkép helyére a sportos nő és férfi került, mint követendő példa. A műjég – a szintén koedukált sporthelyszínnek számító teniszpályákhoz hasonlóan – a társasági élet fontos színterének számított.

A műjégpályán való megjelenést számon tartották, a képeslapok társasági rovatai rendszeresen beszámoltak a korcsolyaszezon eseményeiről. „Soroljuk fel a legszorgalmasabb, korcsolyázó dámákat, s adjunk nekik dicséretes osztályzatot a szorgalomból és előmenetelből” – írja a Fővárosi Képeslap társasági rovatának szerkesztője, majd hosszú felsorolás következik a jégen megjelent, előkelő hölgyekről. A legújabb divatot képviselő ruhák bemutatása sohasem maradhat ki a beszámolókból: „Nagy izgalom volt ma délben a jégen: ma mutatta be Imrédy Magda, a bajnoknő szenzációs, új korcsolyadresszét, ezüstfehér laméból” – olvashatjuk, belelapozva a Színházi Élet 1934-es évfolyamába.

A két világháború közötti évtizedekben is tovább élt a jelmezes jégünnepélyek 19. században meghonosodott szokása. A műjégpályán a téli szezon jeles napjain a jégrevüket idéző, látványos előadásokat rendeztek, amelyek szereplői ismert sportolók, képzett jégtáncosok voltak. Kiemelkedő alkalom volt minden évben a szezonzáró jégünnepély. Vidám, kosztümös bemutatóval búcsúztatták évről évre a városligeti korcsolyaszezont a Budapesti Korcsolyázó Egylet tagjai.

Az 1940-es jégünnepélyről így számolt be a Pesti Hírlap: „A téli idény vége felé a Korcsolyázó Egylet minden évben tündéri-mesehangulatos estélyt varázsol a városligeti jégpályára. Vakító reflektorfényben ragyogtatják tudásukat a jég művészei. Suhannak, röpdösnek a sima jégfelületen; fiatal leányok karcsú, kisportolt alakja szédítő piruettek és szemkápráztató merész ugrások közben, a szikrázó villamos fényárban még igézőbb látványt nyújt. Ragyogó, színes kosztümök, fehér balettszoknyák libegnek, kavarognak a zene ritmusára, a lámpák kialszanak és újra felgyúlnak, hogy a rendező szavára 3-4 percenként váltakozzon a színes kép. Két órán keresztül, folyton új zenére, új meg új mutatványok kerülnek sorra.”

A két világháború közötti évtizedek képzőművészeinek képzeletét is megragadta a műjégpálya kavargó, színes látványa. Pécsi Pilch Dezső (1888–1949) festőművész, a Képzőművészeti Főiskola tanára, ilyennek látta a műjégpályát és környezetét az 1940-es években:

Képek forrása: (1) Pesti Hírlap Képes Melléklet, 1940 (2/1) Pesti Napló Képes Melléklet, 1925. november 15. (3/1) Tolnai Világlapja, 1926. 26. oldal (3/2) Magyarság Képes Melléklete, 1937. november 9. (4/1-2) Színházi Élet, 1934. 4. szám (5/1-3) Pesti Hírlap Képes Melléklet, 1929. február 5. (6) Magyarság Képes Melléklete, 1931. december 13. (7) Színházi Élet, 1934. 4. szám (8) Sportmúzeum (9) Színházi Élet, 1937 (10) Pesti Hírlap Képes Melléklet, 1940 (11) Abigail Galéria, 19. festményárverés (x).

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

1. A középkori város és a céhes ipar
I. Gazdaság, gazdaságpolitika, anyagi kultúra, pénzügyi és gazdasági ismeretek

• A felnőttek több mint tizede szenvedhetett rákos megbetegedésben a középkori Angliában
• Valóban annyira mocskosak voltak a középkori emberek?
• Miért hordtak röhejesen hosszú orrú cipőket a középkorban?
• A légszennyezés már a középkorban is fenyegette az emberek egészségét
• A római maradványoktól a sártengerekig – milyen volt a középkor útjain közlekedni?
• Valóban nem ittak vizet a középkorban?
• Az EU középkori elődje: a Hanza-szövetség
• Többet dolgozunk, mint a középkori jobbágyok
• Hogyan lett a középkor a sajtkészítés virágkora?