Első világháborús legendával harcolta ki Sztálin a németek második megadását

Zsukov marsall aláírja a feltétel nélküli német kapitulációról szóló okmányt 1945. május 8-án (Bundesarchiv, Bild 183-R83900 / CC-BY-SA 3.0)

Pár nappal a reimsi találkozó előtt, 1945. április 30-án, a Harmadik Birodalom vezére, Adolf Hitler öngyilkosságot követett el újdonsült feleségével, Eva Braunnal berlini bunkere mélyén. A Führer halála előtt írt végrendeletében Karl Dönitz tengernagyot tette meg a Harmadik Birodalom vezetőjévé.

Dönitz abban reménykedett, hogy megbízottja, Alfred Jodl tárgyalásokba tud majd bocsátkozni Eisenhowerrel, és ez időt adhat a német fegyveres erőknek arra, hogy minél több egységük a szovjetektől leszakadva a szövetségesek előtt kapituláljon, és ha úgy adódik a későbbiekben velük karöltve a Szovjetunió ellen harcoljon.

Dönitz elgondolásainak nem volt realitása, Eisenhower ugyanis átlátott a szitán és kerek perec megmondta Jodlnak, hogy tárgyalás nem lesz, ellenben aláírhatja a feltétel nélküli megadásról szóló jegyzéket, amelyet a vezérezredes május 7-én meg is tett. A német kapituláció okmányát természetesen a szovjetek is aláírták, méghozzá Szuszloparov tábornok személyében, aki szovjet összekötő tisztként dolgozott az Európai Szövetséges Expedíciós Erők Legfőbb Parancsnokságán Reimsben. Az egyezmény másnap, azaz május 8-án este 23:01-kor lépett életbe.

Szovjet jelenlét és aláírás ide vagy oda, Sztálin tombolt, amikor hírét vette a reimsi kapitulációnak és egy új fegyverletételi ceremóniát követelt. A Churchill által csak „Joe bácsinak” hívott szovjet vezető azzal érvelt, hogy a Szovjetunió szenvedte el a legnagyobb áldozatot, mind katonai, mind civil életekben, és Reimsben nem a Vörös Hadsereg legmagasabb rangú tisztje, hanem csak egy tábornok írt alá, ezért a fentieket tekintetbe véve a kapituláció helyszíne a nácik Vörös Hadsereg által elfoglalt oroszlánbarlangja, Berlin kell, hogy legyen.

A Generalisszimusz utolsó érve az első világháború lezárása után a német jobboldali körök által megalkotott „hátbaszúrás legendájához” (Dolchstoßlegende, szó szerint: tőrdöféslegenda) kapcsolódott. Az első világháború végét jelentő német kapitulációt az új német kormány képviselője, a német államminiszter, Matthias Erzberger írta alá 1918. november 11-én. A szóbeszéd szerint a propaganda által megvezetett német társadalmat, amely még 1918 novemberében is azt hitte, hogy a német haderő sziklaszilárdan tartja magát, sokként érte a fegyverletétel híre. Ennek kapcsán hamarosan létrejött egy összeesküvés-elmélet, amely szerint a német hadsereg képes lett volna a harc további folytatására, de elárulta őket a saját, civil, marxistákból és zsidókból álló kormányuk.

A híres hátbaszúrás-elméletet aztán a húszas évek második felében az erősödő náci párt is felhasználta a hatalom megragadása céljából. Sztálin szerint azzal, hogy Reimsben Dönitz jelentéktelen képviselője, Jodl írt alá, a szövetségesek egy újabb hátbaszúrás-legenda kialakulását kockáztatják, mert sok náci hívő illegitimnek tekintheti az aláírt okmányt. Ezért azt követelte, hogy a német hadsereg főparancsnoka, Wilhelm Keitel vezértábornagy lássa el kézjegyével a német kapitulációról szóló okmányt.

1945. május 8-án a függöny tehát újra felgördült, de ezúttal Berlinben: teljesült Sztálin kívánsága. A Wehrmachtot a szárazföldi erők részéről Wilhelm Keitel vezértábornagy és Hans-Georg von Friedeburg tengernagy, a légierő részéről pedig Hans-Jürgen Stumpff vezérezredes képviselte. A győztesek oldalán Eisenhower helyettese, Carl A. Spaatz tábornok, a szovjet fegyveres erők parancsnoka, Georgij Zsukov marsall, Arthur Tedder, a brit légierő marsallja, valamint a francia hadsereg parancsnoka, Jean de Lattre de Tassigny tábornok foglalt helyet. Az aláírásra május 9-én pár perccel éjfél után került sor. A második világháború Európában ezzel hivatalosan véget ért, valójában néhány napig még szóltak a fegyverek. 

Prágában május 5-én a cseh ellenállás felkelést robbantott ki, de a németek nem adták fel, ezért a cseh fővárosban csak május 12-én, a Vörös Hadsereg alakulatainak megjelenésével hallgattak el a fegyverek. Nem sokkal később Tito partizánjai miatt majdnem dicstelen véget ért a nácik felett aratott fényes diadal, mivel az újdonsült győztesek röviddel a konfliktus lezárása után kis híján újabb háborút robbantottak ki.

Tito jugoszláv partizánjai Isztria elfoglalása után az észak-olasz városba, Triesztbe is bevonultak. Churchill, aki ekkor már Sztálin ágensének tartotta Titót, tajtékzott. A brit miniszterelnök azonban most pártfogóra is akadt, ugyanis az USA élén álló Harry S. Truman, ellentétben Prágával, ahol az amerikai elnök megtiltotta Patton tábornoknak, hogy beavatkozzon, most Churchill pártját fogta. Az összecsapásra végül nem került sor, mert Sztálin is „leszólt” Moszkvából az egyre nagyobb étvágyú jugoszláv népvezérnek, hogy vonuljon ki Triesztből, amit Tito június 9-én meg is tett, így a bizarrnak ígérkező összecsapásra végül nem került sor.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

holokauszt

• Embertelen körülményekkel szembesültek a budapesti nagy gettó lakói
• Már gyermekkorában tragédiák kísérték Radnóti Miklós életét
• Szenes Hanna a Szentföldön maradhatott volna, de visszatért, hogy segítsen
• Munkaszolgálatosok a keleti fronton
• Kémből vált befolyásos üzletemberré az embermentő Oskar Schindler 
• Mit lehetett tudni a holokausztról 1944-ben Magyarországon?
• Több ezer zsidó életét mentette meg a holokauszt idején Ángel Sanz Briz
• Házmesterek a vészkorszakban
• Idén ősszel is megrendezik a Zsinagógák Hetét